 |
Svédországban, a Nobel-díj ügyében, eredményhirdetés volt, és ennek során eleddig két újabb magyar származású díjazott lett az eddigiek sorában. Nem célom sem Karikó Katalin, sem Krausz Ferenc munkásságát feszegetni. Azt sem, hogy a díj odaítélésében mennyi a szubjektív, a döntést meghozó bizottság tagjai is emberből valának, tényező. Azonban a vízcsapból is csörgedező melldöngetés már egy másik kérdés.
Gyakorlatilag minden médiumban előtörtek a habos-babos lózungok, a nemzeti büszkeség gőzfelhői. De a magánmegnyilvánulásokban is feltünedeztek az olyan hangzatos szövegek, hogy erre aztán mindenkinek büszkének kell lenni, mert különben szégyellje össze magát bárki is. Nézzük meg alaposabban, hogy mire is kell büszkének lenni? Nézzünk rá akár a régi, akár az új díjazottak előzménytörténetére? Előre bocsátva, hogy a kutatás egy tipikusan önjutalmazó tevékenység. Kutatónak lenni jórészt kíváncsiságot jelent, és az eredmények publikálásával mérik, amire a pályatársak jó esetben csettintenek. Mely csettintések sorában a Nobel-díj egy kétségtelenül hangos záróaktus.
A korábbi magyar származású díj-nyertesek nem kis része olyan eredményekért kapott Nobel-díjat, amelyet nem Magyarországon értek el. Az sem ritka, hogy olyanokért döngetnek mellett jelenleg, akiket előtte gondosan kiutáltak, elüldöztek az országból, illetve ellehetetlenítettek a hazai tudományban. Olykor „csak” a munkájukhoz szükséges feltételek hiányoztak. Ez igaz akkor is, ha erre mostanság azt szokták mondani, hogy „de itt jártak iskolába, itt indultak”. Mely utóbbit kár is lenne tagadni.
Mert tényleg kár lenne vitatni, hogy az iskoláik nagy részét Magyarországon abszolválták a díjazottak. Tehát a büszkeség annak szól, hogy az ország, ha véletlenül nem üldözi el, megtartani akkor sem tudja a tehetségeit. Egy olyan képzési, majd tudományos minősítési rendszerre büszke tehát az ország, ami alkalmatlan arra, hogy az értéket megtartsa, helyén kezelje.
Így áll, hogy a most büszkék egy olyan országra büszkék, amelyik egyszerűsítve a fentieket közvetlenül, vagy közvetve, de elnyomja, elüldözi a tehetségeit. Nagyban és kicsiben egyaránt. Régen és mostanság egyaránt. A feltörő büszkeség tehát valójában hozsanna a „légy jobb, és gebedj meg” szemléletnek. Ezen nem tapsikálni, hanem sírni volna érdemesebb.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése