 |
| Forrás: dark.pozadia.org |
Aki visszaolvas, az azt fogja tapasztalni, hogy igen, többször megemlékeztem a Karácsony egy másik olvasatáról. Az pedig bennem merült fel, hogy mi újat lehetne mondani. Egy olyan helyzetben, amikor csak bízni lehet abban, hogy a sorozatot indító mondatfüzér talán kevésbé lesz aktuális: „A Karácsony hivatalosan ünnep. Hivatalosan a szeretet ünnepe. Kevésbé hivatalosan az öngyilkosok ünnepe”.
Mert az, aki lefeszegeti a szemellenzőket, kötelező kínmosollyal felszögezett rózsaszín szemüveget az könnyen lehet: sivatagot lát. Egy sivatagot, amiben távol, messze vannak kis oázisai az emberségnek. De olyan messze, olyan távol, hogy reménytelenné teszi az elérését. Meg aztán mankók is kellenének oda. Egy őszinte hívó szó, egy emberi gesztus. Ebből márpedig hiánygazdaság van. Ahogy sokaknak eddig sem volt másként. Ahogy sokaknak a Karácsonytól függetlenül sincs másként. Csak akkor kevésbé feltünő.
S talán ezért is igazak a már nyolc éve leírtak. A Karácsony, mint országos ünnep, szinte kikényszeríti a magányt. Kitörnek a szabadságok, a munkahely kényszerviszonyai adta emberi citrompótlók is kimaradnak a mindennapokból. Így az is emberi mérlegre kényszerül, aki év közben sikerrel viseli azokat a bizonyos szemellenzőket. Aztán mérlegel. Aminek az eredménye könnyen lehet, hogy a mérleg neki szánt serpenyőjét olyan magasra lendíti, az életét oly könnyűnek méri, hogy onnan már csak egy lépés. Kilépni. Olykor a sokadik emeletről.
Ilyenkor lehetne azzal a baromi jó tanáccsal folytatni, hogy mindenki keressen maga körül valakit, és mentse meg. Hülyeség! Az emberséget nem lehet parancsra gyakorolni, és elvárásra teljesíteni, ajándékokkal pótolni. Akinek nem természetes, annál kilóg a lóláb. Mindkét oldalon. Alkalmasint akkor is, ha a Karácsony alatt, illetve utána minden megy tovább. Kis kitérővel a kölcsönös alakoskodás terepén.
Így inkább azt lenne érdemes kitűzni, mint egyfajta parancsolatot: „Ne hazudj”. Ne hazudj gesztusokat a naptárra nézve. Nincs értelme, és segíteni sem fog. Két éve idéztem Máté intelmét, mely: „6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván” (MT 6). Figyelmébe ajánlva azt a nyájas olvasónak, hogy ez a porosan elhagyatott, tükrökkel körberakott szoba az, aminek sokak számára elfeledett ajtaján az a felirat, hogy „LELKIISMERET”.
Miközben az az érzésem, hogy ott, ahol mindenki pontosan tudná azt, amiről még a katolikus liturgia is megemlékezik, kevesen fordulnak meg. Akkor is, ha egyébként elmennek, és nagy hangosan szavalják a maguk nyelvén: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”. Abban bízva, hogy ha közösen és hangosan, akkor úgy is van. De nem. Meg nem történté egy dolog tesz dolgokat. Ha nem történik meg.
Így azt lehetne mondani, hogy az, aki a Karácsonyra készül az ne a Karácsonyra készüljön, hanem a mindennapokra. Ahogy St. Ferenc imája is mondja:
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése