2017. június 8., csütörtök

Demagógisztáni napló: a megszakértett Taigetosz

Taigetosz kecskékkel
Forrás: SummitPost
Korábban sokaknál kivert egy-két biztosítékot az a törvény, amelyet prózai fennköltséggel „Taigetosz-törvénynek” kereszteltek el. Ennek egyik sarkalatos pontja valószínűleg az, hogy a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel (BMTN) küzdő tanulók ne kaphassanak felmentést az osztályzás alól. Miközben néhány területen azt is lehetővé gondolták tenni, hogy gyógypedagógiai képesítés nélkül lehessen gyógypedagógiai segítségre szoruló gyermekeket tanítani.

Az utóbbival az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oldalán olvasható, még olvasható, tájékoztatás alapján a gyógypedagógusokat képzők nem fenntartás nélkül értenek egyet. A megjelölt aláírással közzétett tájékoztatásban világosan jelezve, hogy az okszerű ellátás egyfajta megtagadását jelenti, és a gyógypedagógus-hiány feloldására született látszatintézkedés:
A jelenleg gyógypedagógus-képzést végző karok és intézetek vezetőiként, legfontosabb aggályunk a csomag gyakorta elhangzó indoklásával kapcsolatos, amely a változtatások fő indokaként a jelentős gyógypedagógus-hiányt jelöli meg, így ezeket a változtatásokat mintegy a szakemberhiány enyhítésének érdekében kívánja megtenni. Ha a hiányt azonban a vezetői összefoglalóban megfogalmazott „gyógypedagógus-kényszer” fokozatos puhításával kívánjuk kezelni, akkor félő, hogy lesz következő népesség és lesznek következő területek, amelyeken a tanulók nem részesülnek majd optimális ellátásban”.

De általában, a BMTN-tanulók felmentés-megtagadása is megérne egy külön gondolatsort. Nem azért, mert a Tanítanék mozgalom demonstrációt tartott miatta. Pontosabban azért, hogy Áder ne írja alá a törvényt. Inkább amiatt érdemes emellett megállni egy kicsit, mert a felmentés elvben azt a célt szolgálta, hogy a többnyire külső körülmények okozta átmeneti problémában ne büntessék külön a gyermeket a rossz osztályzatok okozta kudarcélménnyel. Legalábbis ezt tudnám feltételezni a józan ész és a pedagógiai pszichológiából tudottak jegyében. Azon persze lehet akár évtizedekig elpolemizálgatni, az okos gondolatok látszatával, hogy egy jó iskolarendszerben ilyen probléma elő sem fordulna. Eközben az érintettek generáció nőhetnek fel, mehetnek tönkre, és válhatnak kudarcos, komplexusos felnőttekké. Esetleg öngyilkosok lesznek. De ugyebár ismert a mondás, hogy ahol faeszterga működik, ott forgács is van. S nehogy már az egyengondolatokra idomító iskolarendszerben ne hulljon a forgács, ha férges. Mert az iskolarendszer az egy pillanatnyi adottság. Miközben a jó iskolarendszerre vonatkozó polémia abban az írásban bukkan fel, amely szerint maga a szakma kérte volna a Taigetosz-törvényt. A nehézségekkel küzdőkkel kapcsolatban hivatkozik különben Mosányi Emőkére, a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat főigazgatójára, aki szerint azért rossza felmentést, mert értékelhető osztályzatok híján a diákok később, a középiskola, illetve a főiskola, felé menetelve megszívják a felvételt. Mert a mentességet a felsőoktatásban már nem érvényesíthetik.

Ez azonban azt is jelenti, hogy a mentesség, noha átmenetileg indokolt lehet, olyan hosszú távon fennáll, ami elgondolkodtató. Elgondolkodhatunk például azon, hogy talán korántsem a külső körülményektől átmenetileg megtépázott magánéletű diák kapja meg a címkét és a mentességet. Mert a címke és a mentesség kiváló kibúvó lehet a katedra tanításra alkalmatlan mártírjainak, hogy az alanyi nagyszerűségükkel nem konform diákkal szemben megússzák a tanítási és nevelési kötelezettség teljesítését. De az sem jó, ha nem ez van a tartós problémák mögött. Mert ebben az esetben erősen kérdésessé válhat, hogy az adott gyermek iskolájában, illetve környezetében a gyermekvédelemmel, illetve a gyermekek pszichológiai fejlődésével foglalkozók vajon mennyire vannak a helyzet magaslatán. S ebből a szempontból akár igazat is adhatunk annak, aki szerint normális iskolarendszerben más lenne a helyzet. Meg normális tanárképzés, tanáralkalmassági felmérések esetén sem. Úgy, nem is annyira, mellesleg.

Alkalmasint ezt, nem lévén képzett gyógypedagógus, akár a szakma hatáskörébe is utalnám megvitatásra. Amitől szemöldökemelkedést kaptam, az a HVG oldalán olvasható következő mondat: „Pedig, mint a hvg.hu-nak több gyógypedagógiai szakértő is megerősítette, ezúttal nem a szokásos oktatásvezetési forgatókönyv érvényesült, amely a gyerekek érdekeit nem nézve, politikai vagy gazdasági okokból ver át a parlamenten eszement oktatási jogszabályokat: a törvénymódosítás igénye épp a gyógypedagógiai szakmától érkezett”. S nem azért, mintha ilyen teret átívelő körmondatot ne olvastam volna soha. Magam is képes vagyok ilyen teljesítményre. De, mint korábban jeleztem, a gyógypedagógusok képzésében érdekeltek tájékoztatását aláírók megismerhetők. Ezzel szemben a „gyógypedagógiai szakmától” érkezett kezdeményezés valójában nem jelöli meg a felelős forrást. Cipőt sem a cipész szakma talpal, hanem X. Y. cipészmester. Amíg képes rá. A „több gyógypedagógiai szakértő” ebből a szempontból szintén egy üres halmaz.

Azt is el tudom képzelni, hogy a „több gyógypedagógiai szakértő” halmazába tartozók maguk kérték, egy emberként, a nevük elhallgatását a szerkesztőségtől. Ehhez fűződő polgári jogukat eszemben sincs elvitatni, ha így van. De az biztos, hogy egy sajátos erkölcsi álláspont az arctalanság homályából megnyilatkozni. S bár lehet, hogy az ötletükről akkor sem lennék jobb véleménnyel, ha névvel, és arccal vállalnák az álláspontjukat. De a gerincükről mindenképpen. Miközben drukkolok, hogy ilyen morális magasságokban lebegve minél kevesebb gyermekkel találkozzanak tanár-diák kapcsolatban.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése