DEKA-nk lett. De jó!

Mit is akartunk? Hmmm...
Fotó: Gépnarancs / Pepita Ofélia

 Megalakult a Demokratikus Kerekasztal (DEKA). Rendben, kipippantva. Lett még egy ellenzéki-szerű formáció. Nem voltam ott, csak olvastam a tudósításokat, híreket. Lehet azt mondani, hogy kívülről könnyű kritizálni. Rendben, kipippantva. Miután ezeken a tiszteletkörökön túlestünk, akár el is gondolkodhatunk azon, hogy mi várható el a DEKA-tól.

Előre bocsátva azt is, hogy számos elemző fogja még megmagyarázni a tudnivalókat éppen úgy, mint a gondolnivalókat a létrejött szerveződéssel kapcsolatban. Amiről az első tudósítások egyike azt mondja: „Nem párt, nem egylet, nem szövetség és nem klub – a kiművelt emberfők olyan gyülekezete, amelyben közös dolgainkról lesz szó”. A DEKA Facebook-oldalán eközben ezt olvashatjuk az alakulásról: „Demokratikus Kerekasztal (DEKA) elnevezéssel társadalmi, szakpolitikai párbeszéden alapuló fórumot hoztak létre ismert baloldali közéleti szereplők vasárnap Budapesten”. A lényeg nem különbözik. S igen, ismerem a tüntetések kapcsán is elhangzott érveket. Amelyek szerint előbb megalkotják a keretet, és aztán azt megtöltik, és majd akkor kiöntik a népek elé. Mert ők kidolgozzák, ők tudják, ők sejtik, és papírra vetik. A megfogalmazott céljuk? Nos: „Céljuk, hogy más hasonló, nemzeti minimumokat kidolgozó kerekasztalokkal együtt közös jövőképet alakítsanak ki Magyarországról”. Ez nagyjából a „majd megmondjuk, ha majd mi is rájövünk” kategóriája,

Egészen pesszimista olvasatban tehát azt sem tudjuk mi jött létre, és egészen pontosan mi végre jött létre, de azért jól hangzik. Kevésbé pesszimista, de némileg cinikus olvasatban azt mondhatnánk: kösz, de ilyet már ettünk. Ha másutt nem, akkor Balatonszárszón. Ott, a választások előtti évben, 2013-ban igazán kiművelt emberfők gyülekeztek. Magánrendezvényre meghíva, és egy nyilvánvalóan elitista névsor alapján. A választási eredményről Farkasházy Tivadar nyilván nem, de az ellenzék értelmiségileg beltenyésztett szekértábora, a hétköznapok hőseit megszólítani képtelen, vagy talán nem is akaró kommunikációja okvetlenül tehetett. Beillesztve a „kiművelt emberfők” akkori összejövetelét abba az ívbe, ami szinte triviálisan vezetett a 2014-es ellenzéki buktához. Ami nem jelenti persze azt, hogy az értelmiség alanyi jogon csak hülye lehet. Ámde! A zembereket a teoretikus okosságokon kívül sokkal jobban érdekli a holnapi kenyerük.

Lehetne még azon is polemizálni, hogy érdekes kerekasztal az, ami hosszúkás, és mögötte négy töprengő alakítja vezérkart. S amelyhez odajárulnak a különböző felszólalók. Ismertek és kevésbé ismertek. Miközben az elnökség kétségtelenül ismert személyiségekből tevődött össze. Köztük foglalt helyett például Majtényi László is, akinek tudását igazán arcátlanság lenne megkérdőjelezni, miközben olyanokat mond, hogy „az ellenzék a Nemzeti Együttműködési rendszerben NEM NYERHET választást”. A diagnózist igazán elfogadhatjuk tőle. Ám mit ajánl? Ezt: „Nem a választások megnyeréséről kell fantáziálni, hanem szabad választásokat kell követelni!”. Rendben. Már csak az lehet érdekes, hogy kitől, hogyan, milyen alternatíva megjelölésével, és mikor? Az alternatíva megjelölésének hiányába már belebukott párszor az ellenzékiség. Pártként és tüntetőként egyaránt. Mikor? Majd egyszer. Kitől? Jó kérdés. Leginkább attól a hatalomtól, amelynek ez nem érdeke. Hogyan? Még jobb kérdés. Megpróbálom elképzelni Majtényi Lászlót, amint gyujtó hangú beszédet mond a tízezres tömegnek, amely nevét skandálva pajzsra emeli, és százezrekre duzzadva, elindul követelni. Bármit. Majtényi László vezényletével. Szóval! Megpróbálom elképzelni, de nem megy.

Nem azért nem megy, mert nem adok neki igazat, vagy lebecsülöm az ismereteit. Egyszerűen nem tartom olyan alkatnak, aki meg tudná ezt ugrani. Bármilyen nagy tudású elméleti szakember is legyen különben. Alkalmasint a 2015. január 14.-én kelt felhívás, most az elnöki asztalnál ülő, aláírói esetében sem sokkal sikeresebb ez a fantáziagyakorlás. Anno, még a választások előtt, ilyesfajta minimumelvárásként fogalmaztam meg:

1. Világos, mindenki számára elfogadható, közös platformról támogatható politikai és gazdasági program;
2. Az előbb említett program világos, az átlagemberek szintjén is mindenki számára érthető kommunikációja;
3. Az emberek meggyőzése arról, hogy az Orbán kormányt nem csak technikailag lehet, de hosszú távon is érdemes leváltani;
4. Az előző pont teljesülése esetén az emberek meggyőzése arról, hogy a megvalósításhoz el kell menniük szavazni;

A 4. pont értelemszerűen ma nem okvetlen a szavazás, hanem tüntetés, bármi ellenzéki megmozdulás lehetne. Mert nem vitatva az egyes összejövetelek szervezőinek jó szándékát, azért egyszerűbb lenne először tisztázni szűk körben, akár a nyilvánosság kizárásával, hogy mit akarnak. Talán akkor kimaradhatott volna az, hogy például, a nyilvánvalóan léket kapott kölcsönös bizalom jeleként, Nagy Navarro Balázs mintegy előre figyelmezteti a DEKA-t a mutyiktól való távolmaradásra. Aztán, miután meg van a „mihez”, akkor a feladathoz meg lehet alkotni valami programszerűséget, és aztán a feladathoz, és a programhoz keresni meg az alkalmas embereket. Az ügyes, okos emberek előzetes megtalálása, kiültetése szinte „csak úgy” az lehet ott helyben nagyon lelkesítő, mondhatnak nagyon okos és igaz dolgokat. De elsősorban egymásnak. A gombhoz vart kabát megoldása azonban már 2014 áprilisában sem jött be. Pusztán gondolatkísérletként meg kellene próbálni egyszer nem fordítva ülni az ellenzéki éjjelire. Hátha működik. S addig, amíg van éjjeli. Habár a lassú, ámde biztos önszalámizások után az ellenzéknek talán nem is ez a legfontosabb kérdése. Sokkal tolakodóbb az a kérdőjel, hogy van-e egyáltalán ellenzék, ellenzékiség? S amennyiben van, akkor az csak elitista klubfoglalkozásokra képes?

Andrew_s