Melegcsapda.

Már a görögöknél is....
forrás: Wikipedia

A melegek felvonulásával kapcsolatban a legutóbbi hír az, hogy a bíróság, felülbírálva a rendőrség állásfoglalását mégis engedélyezi a felvonulást. A kérdés most már csak az, hogy ennek örüljünk-e, vagy sem? Mert valójában szinte mindegy, melyiket választjuk, a végeredmény az, hogy aligha lehet elvonatkoztatni eközben néhány olyan mellékkörülménytől, ami beárnyékolja akár az egyiket, akár a másikat. Bár az, hogy a bíróság legalább a függetlenség egyfajta demonstrációját végrehajtotta, kétségtelenül örömteli. A felvonulni szándékozók, meg nyilván különösen elégtételt érezhetnek. Ahogy azok az aktivisták is, akik nemi identitásuktól függetlenül, kiálltak a felvonulás mellett.

Persze, a felvonulás kapcsán lehetne azon polemizálni, hogy mennyire természetes állapot az, ha valaki a saját neméhez vonzódik szexuálisan? Erről a filozófusoktól, szociológusokon át, a genetikusokig könyvtárakat megtöltő irodalmat állítottak elő az emberi kultúrtörténet évezredei alatt. Nyilván az éppen aktuális kulturális elvárások, az éppen aktuális közprüdériai index alakulásának a függvényében is. Aztán vagy tudomásul vesszük mindezeket a hagyatékokat, vagy nem. A hétköznapokban legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, amikor a politika valami gyászos, vagy gyászosan pongyola hozzáállást produkál. Mely utóbbira annak idején éppen a KDNP szolgáltatta a példát, amikor „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” örömére csak úgy bedobta a görögöket. De ez már régen volt. 

Sokkal újabb keletű az az alkotmánymódosítási, pontosabban alaptörvény-módosítási javaslat, mellyel a Jobbik új salátatörvényében szembesülhetett a nagyérdemű. A Mirkóczki Ádám által elővezetett törvényjavaslatnak alighanem már a címe is olyan, ami hosszas vitákat válthatna ki, ha a szakmai szempontokat nézné valaki. Az ugyanis, hogy mit tekint egy társadalom magatartászavarnak, az csak annak függvényében értelmezhető, hogy mit tart normálisnak. Az oktatási kormányzat által példának tekintett görögöknél például a homoszexualitás, de a pederasztia sem számított magatartászavarnak. De a görög kultúrát sem ezért tisztelik sokan. Az azonban, hogy mikor milyen szexuális viselkedéseket várt el a társadalom szintén sokat változott a történelem során. S persze ennek fényében az is, hogy mit tolerált, vagy mit büntetett. Mi az, amit nyilvánosságra engedett, és mi az, amit a sötét szobákba száműzött.

Az is nyilvánvaló, hogy amikor a Jobbik azt kommunikálja, hogy nem a homoszexualitás, hanem annak népszerűsítése ellen foglal állást, akkor nem véletlenül tereli át olyan területre a konfliktust, melyben sokak hallgatólagos támogatására számíthat. Miközben az a megfogalmazás is jellegzetes, miszerint „Tilos az olyan reklám, amely egyes szexuális magatartászavarokat — különösen az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat — társadalmilag általános elfogadott, követendő példaként mutat be”. Különösen a Btk.-t érintő javaslatok fényében: „Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki más azonos nemű személlyel folytatott szexuális kapcsolatot (fajtalanság) illetve egyéb más szexuális magatartászavart nagy nyilvánosság előtt népszerűsít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Mivel óhatatlanul azt sugallja, mintha a Jobbik az egyetemes igazság letéteményeseként mindenféle szexuális magatartászavart meghatározni lenne jogosult. Kezdetben látszólag csak a reklámipart, ám a Btk.-n keresztül a teljes társadalmat érintő módon. Az utóbbi éppen eljáró feljelentgetőre bízva, hogy a kézfogást, a puszit, vagy mit tekint „népszerűsítésnek” mondjuk az utca nagy nyilvánossága előtt. Sőt, akár közvetve bíztatva is a feljelentgetőket. Mintegy igyekezve a magánéleten keresztül sakkban tartani a társadalmat.

De ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a homoszexualitás elleni látványos kirohanás időzítése sem véletlen. Gyanúsan egybecseng a melegfelvonulással kapcsolatos bírósági eljárás idejével, illetve a felvonulás aktualitásával általában. Egyfajta kommunikációs csapdát állítva fel vele. Éppen azért, mert a homoszexuálisok a cigánysággal, vagy akár a zsidósággal egyetemben megfelelnek a politikai bűnbak szerepére. Így a szélsőséges hangulatkeltés céljaira is megfelel, ha látványos akcióban szólalnak fel ellenük. Miközben a látens elutasítottságot is figyelembe véve a Jobbik joggal számíthatott arra, hogy nem kap egységesen negatív visszajelzést a salátatörvényére. Még akkor sem, ha végső soron akár a az elgurult gyógyszerekre asszociálnak sokan. A közhangulatot ismerve joggal számíthatott arra, hogy látványosan kevesen fognak kiállni a törvényjavaslat ellen. S még akár a kormányzati ellenvélemény is kisebbet fog „ütni” a kommunikációban. Ezzel párhuzamosan azt sugallva, hogy ők az a karakán párt, ami kimond, ami fellép, ami megold. 

Ha tehát a kormányzat nem határolódik el a javaslattól, akkor a FIDESZ-t rántja le a szélsőjobb szintjére. Amit a nemzetközi fogadtatás miatt a nagyobbik kormánypárt hivatalos kommunikációja nem engedhet meg magának. Ha pedig elhatárolódik, amit végső soron, többé-kevésbé, meg is tett, akkor a szexuálisan nem megengedő szavazók újabb szeletét szalámizhatja le a kormányzat támogatói közül. A szélsőségeseket parlamenti erővé emelő Jobbik tehát mindenképpen nyer az üggyel. Még akkor is, ha elutasítják a javaslatát. S persze, amikor a bíróság végül engedélyezi a felvonulást, akkor a saját híveik felé ez kommunikálható a kormányzati gyengeség újabb megnyilvánulásaként. Mely kommunikációval párhuzamosan mindazok szemében kicsit felértékelődnek a párttal kapcsolatos hírek, akik bármi okból ellenzik a főváros egyik jelentős útvonalának lezárását. Így tulajdonképpen valószínűleg nyugodtan állítható, hogy a Jobbik kommunikációs csapdába ejtette a közéletet. Egyfajta kommunikációs prostitúciót végrehajtva a támogatottságszerzés, vagy legalább –megőrzés érdekében.

Olyan körülmények között, amikor a napi kommunikáció olyan mértékben politizálódik át, ami önmagában felveti a kóros állapotot. Ami közviszonyoktól nehéz függetleníteni a Jobbik esetét a kommunikációval. Akkor is nehéz, ha fellépésük esetleg joggal tekinthető politikai fajtalanságnak Azonban talán érdemes azoknak a puzzle-daraboknak is helyet keresni kedvenc diliházunk fali mozaikjában, melyeket aligha a Jobbik festett tarkára. Mert alig vagyunk túl azon a helyzeten, amikor a FIDESZ szinte a teljes közéletetfeláldozta a hibás személyi és gazdasági döntések megvédése oltárán. Csak azért, hogy egy társadalmat esetleg még jobban megosztó helyzetet teremtsen egy pártkatona kinevezésével köztársasági elnökké. S talán még emlékeznek néhányan azokra napokra, amikor a KDNP által pártolt megosztó és korántsem ellentmondó ötletei keringtek a hírek szárnyain. Melyre jól rímelt a miniszterelnök legutóbbi, vallási tárgyú, megmondórohama. 

Az utóbbiak már csak azért is szóra érdemesek a jelen helyzetben, mert részben tekinthetők esetleg egy burkolt megerősítő gesztusnak az antiszemiták felé. De, ha ettől el is tekintünk, az mindenképpen tudható, hogy például a homoszexualitás törvényi üldözése sokszor éppen a fundamentalista kereszténység talaján szökkent szárba. Amikor tehát a kormányzati erők nyilatkozatai a kereszténység abszolutizálása felé mutatnak, akkor kétségessé válhatnak a szexuális-, a hitgyakorlási-, vagy akár az általános életvezetési szabadságról szóló nyilatkozatok a hatalom részéről. Azt pedig, hogy ebben a helyzetben mennyire lehet kontraproduktív gesztus a bírósági döntés, döntse el mindenki magának. A felvonulás szervezőinek pedig ott marad az azon való elmélkedés, hogy a köz elfogadását, vagy fokozottabb elutasítását sikerül-e kivívniuk a felvonulással? Mert a jelen politikai helyzet alighanem a melegfelvonulás szervezőit is kommunikációs csapdába ejtette.Azt pedig, aki a magánéletből is politikát csinál, minősítse inkább ez.

Simay Endre István

Hiba a kinek a készülékében?

Az internetes fórumokat, a híreket olvasva, és a rádiót hallgatva sokszor az az érzésem támad, hogy a gyógyszerek ide-oda gurigáznak. Lassan, mintha az egész ország egy nagy, elgurult tablettákkal felszórt hullámvasút lenne. Miközben a napi politika látszatcsatáitól hangos számos csatorna, olyan a világ, mintha tényleg elfeledkeznénk valami lényegesről. Mint amikor az ember elindul a konyhába, de mire odaér, elfelejti, hogy miért is indult. Látszólag minden rendben van. Felgyújtotta a villanyt, a gáz el van zárva, a csap nem csöpög. S valami még sincs rendben.

Valami ilyesmi érzésem támadt mostanság. Annak ellenére, hogy több, a témához való hozzászólásomban itt a blogon, magam sem voltam mentes attól, hogy összeszedjem a napok híreit, és megpróbáljak valami rendszert teremteni bennük. Valami olyanmódon, amire azt mondhatná bárki: hülyeség, de talán van benne rendszer. De van benne rendszer? Vajon nem csak valami nagy össznépi kommunikációs játékban veszünk részt, aminek végső soron mi magunk, a saját józan eszünk a tétje. Az, hogy vajon meddig tudunk a napi problémákba beletemetkezve elfeledkezni arról, hogy normális körülmények között a kutyát se kéne érdekeljen az, hogy ki a köztársasági elnök, vagy akár ki a miniszterelnök. Ám az ember egyszer csak ott találja magát abban a helyzetben, hogy világvallásmegváltó miniszterelnöki interjút és Jézushoz hasonlított plagizátort csurgatnak rá a hidegvízcsapból. Akik egyikénél sincs ott Gyurcsány Ferenc szakdolgozatának mindent megmagyarázó példánya.

Noha a mindennapoknak egyáltalán nem arról kellene szólnia, hogy Orbán Viktor milyen vezéri eszmék nyomába szegődve szólja le hol egy egész kontinens politikai rendszerét, vagy garantálja egy népcsoport jogait. Oly módon, hogy az előzmények alapján pont az ő garancialevele ér talán a legkevesebbet. Amire, például, a magánnyugdíj-pénztárak garantálásának esete lehet felhozható. Miközben, a másik oldalon, végső soron nem egy ellenzéki vezető évtizedekkel ezelőtti szakdolgozata körül kellene pörögnie senkinek. De ugye milyen könnyű belekeveredni akár pár mondat után ebbe az egész kommunikációs katyvaszba? Valóban könnyű. Mert általánosságban nem lehet nem figyelmen kívül hagyni mindezeket. Nem csak azért, mert a hírműsorok, akár kéretlenül is, beletolják az arcunkba mindezeket. Hanem azért, mert a holnap munkalehetőségei a ma politikájától függhetnek. A holnap gazdasági viszonyai a ma döntéseinek következményei.

Így, amikor a napok úgy peregnek egymás után, mintha valami állandósított választási harc dúlna, akkor tényleg valami baj van a készülékekben. Az adó és vevőkészülékekben egyaránt. Az adókészülékekben annyiban, hogy ameddig permanens választási forradalom zajlik, és naponta vívja valaki az aktuális széncsatát, addig alig van lehetőség értelmes párbeszédre. Addig felnőtt emberek, politikai hatalommal bírók viselkednek úgy, mint a hisztis kisgyerek, aki juszt sem mérlegel semmit. Mert ő eldöntötte, hogy tud a plafonon sétálni, vagy a falon keresztül közlekedni. S ez utóbbi megvalósításában az sem zavarja, ha üvöltve kell a fejével lukat ütni a téglák sorában. Lebeszélhetetlenül. Mert akkor el kellene ismernie, hogy talán mégsem ő az a bizonyos faljáró. Márpedig a felzaklatott idegek nem engedik meg, hogy akár véres fejjel is, de elismerje: nem volt igaza. Ha ilyenkor mégis azt hiszi bárki is, hogy csendes meggyőzéssel hatni tud rá, akkor hamar rájöhet, hogy a hatás akár pont az ellenkezője is lehet. A politikában ezekre a helyzetekre lehet talán leginkább azt mondani, hogy a süketek párbeszéde zajlik.

Azzal a különbséggel, hogy kiegyensúlyozott helyzetben ezek a politikai viták lezajlanak a parlamentben, és az emberek nem érzik állandóan a frontvonalon magukat. Élik mindennapi életüket, amiben a legnagyobb igény talán a körülmények állandóságára van. Megélhetési lehetőségre, és arra, hogy a sarki kocsmába, a buszon hazafele, vagy bárhol másutt nyugodtan válthasson szót az ismerősökkel. Anélkül, hogy perceken belül ne a benzin ára, a hajszálon függő megélhetés, és hasonlók kerülnének terítékre. Az állandósított forradalmi lendület azonban ezt lehetetlenné teszi. Olyanok között is egymásnak feszül sokszor az indulat, akik különben jól ellennének egy büféasztal mellett. Ott is szikrák pattognak, ahol sokkal inkább a napi gondok utáni megnyugvást remélne bárki is.

Amikor pedig eljutunk idáig, akkor bennem mégiscsak megfogalmazódik az a kérdés, hogy milyen érdek húzódhat meg mindezen hangulatkorbácsolások mögött. Miért kényszeríti a közélet arra az embereket, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami nélkül tulajdonképpen sokkal jobban tudnák eltölteni a napjaikat. S akkor megint csak a kommunikációs manipuláció az, ami a gondolatok előterébe tolakodik. Ameddig ugyanis az embereknek megadatik a napi hatalmi huzavona cirkuszában való szemlélődő részvétel cirkusza, addig talán kevésbé mérlegel mást. Az állandósított feszültség késleltetheti a reakciókat azokra a hatalmi dobásokra, melyek folyamatosan szalámizzák fel a közérdeklődést. Aki pedig időt nyer, az fásultságot nyer. Fásultságot, melynek elkövetkeztekor már csak keserű félmosollyal fogja tudomásul venni az újabb életszínvonal-romlásokat, az adóprés újabb tekeréseit. Bele sem gondolva abba, hogy a hatalom képviselőinek van-e ehhez valós indoka, vagy joga, felhatalmazása. Nem is talán a jogi, hanem az emberi felhatalmazása. 

Mert már csak egy kézlegyintéssel veszik tudomásul számosan, hogy a tükör nem tartozik a hatalomban levők lakás-felszerelési tárgyai közé. Vagy aligha tartozik, mivel hangos csörömpöléssel kérni ki magának, hogy azoknak meséljenek megélhetésről, akiknek „elfelejtettek” munkahelyet létesíteni, és akik jövedelménél akár százszor több a rendszeres jövedelmük. Ha pedig mégis eljut valaki addig, hogy valami mégsem egészen kerek a történetben, akkor még mindig ott van kéznél a jól bevált történelmi recept. Kinevezni az illetékes bűnbakot, vagy olyan homokzsákot biztosítani, akit nyugodtan lehet ütlegelni az éppen aktuális gumicsonttal. Ami jelenségeket végignézve tényleg azt hiszem, hogy valami igen alapos készülékhiba van a jelenlegi gépezetben. Mert az egyetlen rendszerszervező erőként a figyelemelterelést látom a rengeteg hülyeség közepette. Látszólag minden megvan, minden hatalmi poszt be van, vagy hamarosan be lesz öltve. S valami mégsem stimmel ebben a kivilágított konyhában.

Simay Endre István

Kereszténységvita Húsvétra

Orbán Viktor Húsvéti interjújának beharangozója

A híreket és történéseket nézve lehet, hogy még visszasírjuk azokat a napokat, amikor Schmitt Pál doktorija vitte el a politikai kommunikációval kapcsolatos híreket. A Jobbik médiahekje bevezette Húsvét legalább is erre enged következtetni. Mert megszólalt a miniszterelnök, és persze megszólalt az ellenzéke is. Sajátos módon a miniszterelnöki megszólalásnak köze sem volt a parlamentben felelevenített tiszaeszlári perrel kapcsolatos vérvádakhoz. Elítélőileg nem. Viszont elegendőnek bizonyult a megszólalás ahhoz, hogy ismét felkorbácsolja vallási állásfoglalások körül a kedélyeket.

Természetesen, és mondhatnánk megnyugtatóan, Orbán Viktor nem erősítette meg azt, hogy az antiszemitizmusnak helye lenne a napi politikában. Bár egy pártszintű elhatárolódás Baráth Zsolt beszédétől talán még jobb lett volna. De mert pártjának képviselői ott helyben igyekeztek helyére tenni a Jobbik képviselőjének kirekesztő szövegét, talán nem is baj, hogy nem emelte a kormányzati kommunikáció szintjére az egész vérvádas médiakupacot. Mindamellett erősen kérdésessé teheti a valós elhatárolódást akkor, amikor Húsvét ünnepét megelőző napokban egy ismerten és vállaltan vallási elkötelezettségű folyóiratnak adott, a kereszténységet gyakorlatilag egyedüliként elfogadhatónak tekintő interjút. Mely nyilván nem azt jelenti, hogy egy miniszterelnöknek ne lenne joga ahhoz a lelkiismereti szabadsághoz, mely mindenkit megillet. Azonban az is kétségtelen, hogy Orbán Viktor nem csak magánemberként jelenik meg a médiában, hanem egy ország politikai képviselőjeként. Ez pedig felértékeli a tévedések, csúsztatások szerepét. Azokat a félreszólásokat, melyek egy kocsmai beszélgetésben valóban elintézhetők egy sallerrel, és nem egy esetben kokit is érdemelnének.

Még akkor is, ha nyilvánvalóan a szerkesztő felelőssége is, ha a nyomtatásban megjelent interjú olyan részletét teszi közszemlére az interneten, mely csúsztatásokat, pongyolaságokat, vagy akár a tévedés határát súroló, megállapításokat tartalmaz. Akkor is, ha a saját személyes vallási meggyőződését hájjal is kenegeti esetleg, hogy kormányzati erőcentrumból kap megerősítést. Már akkor, ha a elvonatkoztatunk attól az „apróságtól”, hogy a kereszténység éppen a belső meghatározottságot, a lélekkel való Istenhez fordulást, a másik ember iránti feltétlen elfogadási készséget, és nem utolsó sorban a politikától való egyfajta elfordulást hirdeti. Ehhez elegendő Jézusnak és apostolainak a tanításait olvasgatni. Ám természetesen, valakinek, akinek elég baja van a saját népvezéri elképzeléseivel való hadakozással, miként is írhatnánk elő, hogy talán nem árt némi tudással is felvérteződnie valamiről, amire hivatkozik. De azt is tudjuk, hogy a történelem gyorsan rácáfolt például arra, hogy Jézus nem a földi királyság megszerzését tette céljául. S ez megint csak azt jelzi, hogy az, aki akár egy földrész ideológiai mintaszónokának hiszi magát, ne törődjön olyan apróságokkal, mint vallástörténet. Hiszen Európa emlékszik arra a korszakra, amikor a kereszténység kizárólagos államvallásként igenis a földi hatalom eszköze volt. Földtörténeti távlatokban szinte pillanatokkal ezelőtt. De az emberi történelemben sem olyan régen, hogy akár a történelemkönyvekbe ne kapna súlypontos helyet az egyház földi hatalmának igazolása. Mert elegendő azokra az uralkodóra gondolni, akik meg akarták törni ezt. Ha valakinek kételye lenne eziránt olvasson utána a kanosszajárásnak. S nem véletlenül vált az önmegalázó bocsánatkérés szinonímájává.

Amikor tehát valaki az európai keresztény gyökerekről beszél, akkor néha felmerülhet a kérdés, hogy melyik kereszténységre gondol. Arra, amelyik a szegények felkarolását, a gyengék megsegítését, vagy arra, amely a hatalom és vagyon koncentrációját képviseli. Mert földrészünk mindkettőnek helyet adott a történelem során. Ennek nem-ismerete, vagy az erről való szelektív „elfeledkezés” egy meglehetősen féloldalas történelemszemléletet sejtet. Hasonlót ahhoz a káoszhoz, ami a nemzetiségi vagy a vallásalapú szegregáció kapcsán tapasztalható. Ez a történelemszemlélet persze lehet elfogadható egy magánbeszélgetésben az említett kocsmában, és szó nincs arról, hogy a miniszterelnök egyedül lenne ezzel. S éppen ez értékeli fel a megszólalás és közlés felelősségét. Az említett parlamenti előzmények fényében pedig különösen felértékeli. 

Mert lehet ugyan Robert Schuman-ra hivatkozni, aki valóban keresztény Európát álmodott, de érdemes lenne ilyenkor hozzátenni pár további tudnivalót is. Az egyik, hogy az említett politikus akkor harcolt a nácizmus ellen, amikor ez korántsem volt a politikai előmenetel előfeltétele. Amit az is bizonyít, hogy ennek következtében megjárta Dachau-t (http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Schuman). A másik, hogy Robert Schuman kereszténydemokrata talajon álló politikus volt. Így érthető a személyes elfogultsága is akár a kereszténység irányában, de az is valószínű, hogy számára ez nem a másokat kirekesztő centrális politikáról szólt. Miközben az ő munkássága és a jelen közt eltelt évtizedekről sem árt nem megfeledkezni. S arról sem, hogy az elfogultság nem jelent tévedhetetlenséget. Mely hatalmi tévedhetetlenség hirdetése sokkal inkább az egyeduralkodó hatalmak, a diktatúrák sajátja, és éppen a kereszténység helyezte papságát ebbe a pozícióba. Ami azt is jelenthetné, hogy a kereszténység akár a szabad véleménynyilvánítás elleni fellépésre is feljogosítva érezhetné magát.

Amire szintén volt példa a történelem során. Elegendő az eretneküldözésekre vagy a tudományfejlődés elleni fellépésekre gondolni. Amikor tehát valaki keresztény gyökerekről beszél, akkor azt sem ártana tisztázni, vagy egyértelművé tennie, hogy e tekintetben mire gondol. Mert kár lenne, ha olyan kép alakulna ki, hogy a miniszterelnök által sokat emlegetett „centrális erőtér” vezetőjének tévedhetetlenségét, az ellenvéleménynek a vallás pörölyével való szétzúzási szándékát gondolhatnánk a kijelentés mögé. Miközben minden más nézettel szemben intoleranciát hirdet esetleg, ami az új alaptörvény bevezetőjével kapcsolatos vitákat juttathatja eszünkbe. A keresztény alapokat, majd a lakosság megosztását hívőkre és hitetlenekre egy szövegblokkban emlegetni ebből a szempontból nem szerencsés. Enyhén szólva nem szerencsés. Óhatatlanul arra utal ugyanis, hogy aki keresztény, és ezt fennen hirdeti, azt kebelére öleli a hatalom, míg mindenki mást eltaszít. Holott a hit még csak nem is feltétlenül vallási kategória. 

Márpedig amikor már a diákság megosztása is napirendre kerül a szülők hite alapján , akkor nehéz ezektől a gondolatoktól szabadulni egy vallási ünnep közeledtével adott miniszterelnöki interjú kapcsán. A kötelező hittan, illetve az az álválasztás, ami az egyház kezébe helyezett erkölcstant nyújtja alternatívaként végső soron ugyanis a diákság szintjére leszállított hitalapú szegregációt jelenti. Oktatáspolitikai segédlettel nevelve az idegenek, másként gondolkodók elutasítására. Ami akár a családok szintjén is megnyilvánulhat, ha egy adott vallás családkoncepcióját ismeri el a hatalom, vagy annak gyámolított szervezete, egyedüliként. Így érthető, hogy az ellenzék egyik markáns képviselője szinte azonnal reagált az említett interjúra, és sok pontját elutasítón reagált. Amely reakcióra, természetesen, szinte azonnal megjelent a kormányzó FIDESZ szóvivőjének válasza. Ez azonban kicsit kapkodónak tűnik. Selmeczi Gabriella ugyanis Gyurcsány Ferencet teszi meg ünneprontónak a DK reakciójának időzítésével. Miközben az Új Ember honlapján az olvasható, hogy „Ünnepi beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnökkel”. Márpedig a miniszterelnöki interjú időzítéséről és annak pongyolaságairól, tévedéseiről aligha az ellenzék tehet.

Simay Endre István

Politikafűtötte diplomalicit.

Az egyes iskolákban, így a felsőoktatásban szerzett végzettségek jelentősége változó. Akkor is, ha ebbe a politika nem avatkozik be közvetlenül. Az utóbbi időkben azonban egy sajátos folyamat tanúi lehettünk, mely folyamat egyik kiváltója kétségtelenül az a botrány, mely végső soron a köztársasági elnök lemondásához vezetett. Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy meglepő módon alakultak így az események, de ismerve a hazai közélet szertemutogatós valóját, végső soron nagy meglepetéseket nem tartogattak a hírek. Már csak azért is, mert például a tudományos fokozatok átértékelődése, és nem pozitív átértékelődése már Schmitt Pál plágiumgyanújának felbukkanásakor sejthető volt.

Ez már csak azért is sejthető volt, mert egy tudományos fokozat odaítéléséről nem a jelölt dönt egyedül. Tehát a szégyenpadra akár joggal felkerülhet nem csak az aki kapta, de az is, aki adta. Az azonban kétségtelen, hogy olyanesetben, amikor nem a tudományos minőségről, hanem plágiumról esik szó, az elkövetőé a nagyobb, és szétkenhetetlen felelősség. Ezért furcsa volt, hogy a plágiumot vizsgáló bizottság egy eléggé felelősségszétkenő, de politikailag korrekten megfogalmazott jelentés-összefoglalóval jelentkezett a médiapiacon. Felvetve ugyan a politikai nyomásgyakorlás lehetőségét, de sokkal inkább valószínűsítve az öncenzúra, a bizottsági bátortalanság belépését a folyamatba. Amikor ennek ellenére, talán a politika részéről érkezett felhatalmazás hatására, de a címet Schmitt Pálnak odaítélő egyetem visszavonta az egyetemi doktori címet, majd a köztársasági elnök némi huzavona után lemondott, akár megnyugodhatott volna a felsőoktatás körüli örvény is. Függetlenül a köztársasági elnök címe körüli történésektől. 

Különösen, mert a romok egyébként is sok mindent maguk alá temettek. Azonban már a lemondás környékén látszott, hogy ez a történet korántsem lesz ilyen egyszerű. Mert szinte a plágiumgyanúról való megbizonyosodással egy időben megindult valami szétpacsmagolása a felelősségnek, a személyes hiba súlyának. Az olyan kijelentések, melyek általánosnak tételezik fel a saját erőt nélkülöző fokozat, vagy akár diplomaszerzést, egyáltalán nem használtak a megnyugvásnak. Bár kétségtelenül kísérletet jelent arra, hogy Schmitt Pál kinevezésének és pozícióban tartásának, elsősorban politikai, felelősségét is csökkentse. Amikor pedig megjelenik a vezető kormánypárt frakcióvezetőjének az a nyilatkozata, ami minden korábbi fokozatot felül szeretne vizsgálni, már előrevetítette, hogy a politika fegyvertárába kezd besorakozni a korábban megszerzett eredményekkel kapcsolatos fenyegetésekkel való nyomásgyakorlás.

Mert nem abból indul ki, hogy mindenki jogosan szerzett akár diplomát is, hanem abból, hogy mindenki csalt, aki egy adott kornál idősebb. Aminek a nyomásgyakorlási része nem is az, hogy az adott esetben jogtalanul megszerzett papírok visszavonásával fenyeget. Sokkal inkább az az emberi hatás, hogy az akár joggal diplomát kapók jó része sem szereti a felülvizsgálatokkal járó macerát. Különösen, mert egy adott diplomadolgozat megléte néhány évtized távolából eléggé kétséges lehet. Így végső soron a FIDESZ frakcióvezetője egy olyan világképet alapozott meg, ami a diplomások felé egyfajta fortélyos félelemkeltéssel operál. Nem először a történelemben, és korántsem előnyös történelmi párhuzamokat villantva fel. Miközben végső soron akár egy vállrándítással is elintézhető lenne, ha nem indult volna szinte azonnal politikai támadás egyes politikai „nevek” ellen. Mintegy azt vélelmezve, hogy van akinek „alanyi jogon” kétségbe vonható a teljesítménye, míg mások „alanyi jogon” felül állnak a kétségeken.

Jól mutatja ezt, hogy meglehetősen gyorsan elkezdték keresni Gyurcsány Ferenc szakdolgozatát és diplomadolgozatát. Amire szinte azonnali válaszként ugyan megjelent egyfajta prevenció gyanánt maguknak a bizonyítványoknak a képe a neten, ezt valahogy nem akaródzott senkinek elfogadniuk az ellenfeleknek. Viszont arról csak futó hírek jelentek meg, hogy a miniszterelnök részéről sem lehetett egyszerű a diploma meglétének igazolása. Személyesen úgy tűnik nem is sikerült neki, mivel Szijjártó Péternek jutott a megtiszteltetés, hogy az olyan személyes eredmény, mint egy diplomamunka, ügyében intézkedjen. Ami sajnos ismét egy hibás ötlet lehet, mert akkor is felveti a FIDESZ, illetve a miniszterelnöki csapat részéről a nyomásgyakorlás gyanúját, ah erről talán szó sincs különben. Egyfajta kényszeredett kapkodás érzését kölcsönözve a politika részéről az ügyben. Kiterjesztve egyben a politikai fenyegetettség érzését immár a felsőoktatási intézményekre. Mely utóbbi szempontból kifejezetten szerencsétlen húzásnak bizonyulhat az, hogy a SOTE, Schmitt Pál doktoriját visszavonó, ülésének jegyzőkönyvét bekérte a minisztérium. 

A diplomadolgozatokra visszatérve, kétségtelen, hogy Orbán Viktor diplomadolgozata valóban elolvashatóvá vált az http://orbanviktor.hu webhelyen. Pontosabban láthatóan egy másolatról készült anyag került fel, mivel a jól látható, hogy rajta van a másolatiságot igazoló pecsét. Ez természetes, ha azt tekintjük, hogy az eredeti aligha napi olvasmánya a miniszterelnöknek, vagy akár el is keveredhetett a saját példánya az évtizedek alatt. Nyilvánvaló, hogy az egyetem készséggel állt a politikai vezetés rendelkezésére, és gyorsított eljárásban feloldva a titkosítást, megkereste az egykor beadott példányt. Ez csak annak a fényében értékelődik másként, hogy a politika riválissal kapcsolatban szinte elindult egy hecckampány, amikor kijelentette, hogy a saját példánya nincs gyorsan elérhető állapotban. Azon az alapon, hogy biztos nem is írt szakdolgozatot, ha az egyetem „nem találja”. Tehát az egyik esetben készséggel elfogadásra került az, hogy az egyetem keresse meg, míg a másik esetben ez a szempont mintha feledésre került volna. Ez kétségtelenül furcsa képet fest a falra az ördög mellé. Elvégre jelenleg nem Gyurcsány Ferenc van hatalmi pozícióban, és a fórumokon fel is bukkantak azok a vélemények, hogy a hatalomnak érdekében állhatott „elvesztetni” az eredeti dolgozatokat. Abból kiindulva, hogy amennyiben megvannak, akkor semmi hatásuk. De, ha hiányoznak, akkor viszont lehet rá lejárató kampányt alapozni. 

Ez természetesen lehet megalapozott, de megalapozatlan fórumvélemény is. A korrektség jegyében ugyanis hozzá kell tenni, hogy legalább az egyik dolgozatról már tudható, hogy évekkel ezelőtt az egyetem küldte a „kerek irattárba”. Azt azonban jelzi, hogy a több évtizedes végzettségekkel való nyomásgyakorlás kezd beépülni a közvilágunkba. Márpedig ez nagyon káros lehet. Egész generációkat hozhat bizonytalan helyzetbe. Miközben azt a célt nem is éri el, amiért talán bevetésre került. A köztársasági elnököt ugyanis nem is elsősorban a plágium buktatta talán meg. Vagy igen, de a botrányt valószínűleg az korbácsolta fel viharosabbra, hogy Schmitt Pál belekeveredett egy olyan hazugságspirálba a plagizálással kapcsolatban, amiből tényleg nem volt más kivezető út. Ha ezt az, aki végső soron a posztra jelölte nem érti, akkor sem számára, sem a szakértői stábra nem túl hízelgő. Mivel elegendő lenne ehhez az internetes fórumvélemények olvasgatása. Ugyanakkor a diplomákkal való politikai licitálás, és az egyetemek minősítési, adminisztrációs rendszerébe való politikai beavatkozás látszata gyorsabb inflációt jelenthet. Inflációt a diplomák értékében, rontva a munkaerőpiaci helyzetüket a diplomásoknak. De inflációt okozva a teljes felsőoktatásban is. Abban a felsőoktatásban, melyet az új oktatáspolitikai irányvonalak már amúgy is meglehetősen megtépáztak. Az ország helyzetét azonban egyik sem felétlenül előnyösen befolyásolja.

Simay Endre István

Tűzszüneti romhalmazok.

Schmitt Pál köztársasági elnöksége befejeződött De vajon érdemes-e nekiállni a leltárkészítésnek? Valamilyen szinten biztosan. Arra mindenképpen érdemes pár pillanatot szánni, hogy legalább a nyilvánvaló romhalmazok alá temetett dolgokat szemügyre vegyük. A teljesség igénye nélkül. Már csak azért is a teljesség igénye nélkül, mert amikor ezek a sorok a szövegszerkesztőbe keverednek, még javában görögnek a kövek, és biztosan lesz még néhány omladék, míg a köztársasági elnök posztja betöltésre, a hétköznapok ebből a szempontból nyugvópontra jutnak. Melyben nyilvánvalóan korántsem lesz minden hatás nélkül való, hogy a köztársasági elnök milyen körülmények között, és milyen hatáskörrel kerül benevezésre a versenybe és kinevezve a posztra.

De mert addig még van néhány nap találgatni, egyszerűbb az üszkös romok közelebbi kupacaira figyelnünk előbb. Mely kupacok egyike kétségtelenül a média kommunikációs hatékonysága. A köztársasági elnök plágiumbotránya ugyanis tényleg hatékony függönnyel borította be a megszólítható közérdeklődést. Különösen a végjátékban, amelynek nyitányaként az a bizonyos három oldalas jelentés-összefoglaló publicitást nyert. Mert ezt követően megkerülhetetlenné vált az, hogy Schmitt Pál doktorijával kell valamit kezdeni. A várakozás, és annak kiszolgálási vágya sok mindent háttérbe szorított. Legyen az a nemzetközi gazdasági tárgyalásokról szóló hír, vagy akár a miniszterelnök gyáravatója. Azon persze lehet polemizálni, hogy ez jó-e, vagy sem. Bár valószínűleg nem az igazi. Még akkor sem, ha botrány és annak utóélete jó szolgálatot tehet annak, aki talán nem is akar a nagy nyilvánossághoz szólni. Bízva benne, hogy saját híveit meg tudja szólítani, és nem bízva kellően a közvélemény teljes fásultságában. 

Ez sajátos módon Schmitt Pál kinevezőjére is igaz lehet, hiszen a saját hibás döntésének tartós médiavisszhangja elől is el tud fogyni a levegő. De a Schmitt Pál utódja körüli találgatás mintha olyan híreket is leszorítani látszott volna, amilyen a tiszaeszlári perre való jobbikos megemlékezés volt a parlamentben. Az, hogy Baráth Zsolt felszólalásának mi lehetett a valós célja, csak találgatni lehet. De alighanem a szinte hagyományos ellenségkép-gyártási recept felelevenítése. Beidézve a parlamentbe a nem is túl burkolt antiszemitizmust. Vagy akár az idegenek elleni fellépésre felszólító üzenetet elküldeni híveinek. Miközben biztos receptet kínál mindenkinek, hogy szerinte kik azok az idegenek, vagy esetleg társadalmi rétegek, akik bűnbaki párhuzamba állíthatók a jelennel. Holott az ország területén sok idegen megfordult már a történelem évszázadai során. Bár, természetesen senki nem állíthatja, hogy pont országgyűlési tisztviselők ne lehetnének kicsit kaotikus viszonyban a hazai terület történéseivel kapcsolatban. Vagy miért pont parlamenti képviselő ne tanulhatta volna meg a zsigeri szegregációt annak idején. Az azonban kétségtelen a Schmitt-botrány egyik velejárója, hogy a felszólalásról alig szóltak a hírek. Bár, figyelembe véve a parlamenti hallgatást a beszéd alatt, és azt, hogy a parlament elnöke szó nélkül végighallgatta, talán jobb is így. Fónagy Sándor visszautasító mondatai ellenére. Így, noha alig szokták a vesztesek közé sorolni, a plágiumbotrány vesztesei között kétségtelenül ott van a közösségi kommunikáció jó része is. 

De természetesen, elsétálva a következő kupachoz ott találjuk a felsőoktatást is a romok alatt. Az már a plágiumvád felbukkanásakor tudható volt, hogy amennyiben bebizonyosodik, akkor kellemetlen perceket szerezhet a felsőoktatásban dolgozóknak. Különösen azoknak, akik komolyan gondolják a szerepüket a tudományban és az ahhoz kapcsolódó oktatásban. Pedig januárban még nem is lehetett tudni, hogy a tényfeltárónak szánt bizottság megpróbálja az egyetemre rámaszatolni a köztársasági elnök felelősségének legalább egy részét. Talán abból kiindulva, hogy ha szélesebb felületen kenődik szét, nem olyan feltűnő. Az azonban biztos, hogy elindult egyfajta felelősségi licit is, mely kétségtelenül továbbrombolta az amúgy sem túlértékelt felsőoktatás presztízsét. Ha figyelembe vesszük, hogy már őseink is valami irigységgel vegyes tisztelettel nézhettek fel a törzs sámánokra, az embernek olyan érzése támadhat, hogy ebből mára a helyzetet túlérni hagyó hatalom képviselőben több maradt az irigységből és kevesebb a képzésben dolgozók iránti tiszteletből. A társadalmi helyzetük továbbtépázása ugyanis aligha tekinthető másként.

Mert a romkupacok egyike kétségtelenül a tudományos fokozatok iránti, és általában a tudományban dolgozókkal szembeni bizalom maradékát rejti. Miközben a mégis elhangzó hatalompárti nyilatkozatok egy igen furcsa szemlélet kibontakozását is sejtetheti. Lázár János felvetése ugyanis a rendszerváltás előtti fokozatok felülvizsgálatára irányulva, megfeledkezni látszik pár dologról. Az egyik ilyen nyilvánvaló dolog a tudományos fokozatokkal rendelkezők száma. Melyek alapját képező dolgozatok tüzetes felülvizsgálata még kételyektől mentes körülmények között sem lenne egyszerű. De van egy másik probléma is a felvetéssel. Nevezetesen az, hogy a felülvizsgálatot nyilvánvalóan csak olyanok tudnák megejteni, akik maguk is rendelkeznek fokozattal. S akkor az övéket ki hitelesítené? Netán a politika, esetleg a FIDESZ prominensei szeretnének alanyi jogon felkent tudományos vizsgálóbiztosokat kinevezni? Ez a történelem során kevésszer volt hatásos, és valami hasonló mechanizmus vezethetett Giordano Bruno megöléséhez is. Mikor is szintén a politikai, hitbéli lojalitás avatta tudóssá a különben meglehetősen egységsugarú inkvizítorokat. Ha a politikai irigység tárgya a tudomány, a tudós értelmiségi szerep, akkor persze világos a recept annak rombolására. Bár esetleg a néhány diplomának sem ártana a felülvizsgálat.

S talán ennek jele az a törmelékkupac, mely a közbizalom maradéka felett kezd kiépülni. Amikor már szinte semmit sem kell elhinni, ha „x” vagy „y” mondta. A napi tényeket is a lojalitás mérlegére téve. Ahogy megkezdődött egyfajta kampány arra nézve, hogy vajon Gyurcsány Ferenc írt-e szakdolgozatot, vagy éppen ellenkezőleg Orbán Viktor valóban jogosan rendelkezik-e diplomával? Márpedig ezek azok az árnyékboksz-menetek, amik már nem csak az egyes iskolákban, hanem a teljes közéletben mérgezőként hatnak. Akkor is, ha újabb gumicsontokkal képesek ellátni a plágiumügyben megéhezett botrány-epizodistákat. Mert mi más lehet a célja mindezen próbálkozásoknak? Esetleg az, hogy a teljes hazai közéletet feláldozzák egyetlen cél, a Schmitt Pál kinevezésének balfogását csökkenteni szándékozó kommunikáció oltárán? Remélni lehet csak, hogy nem. 

Mert az ország jövőjét továbbra sem a közéleti, politikai és tudományos hulladékkupacok közé felállított szekértáboroknak kellene uralni. S akkor talán arra is lehetne gondolni, hogy ne a sötétben bujkáló plagizátorok utáni önjelölt partizánháború meghirdetése legyen egy frakcióvezető legfőbb üzenete. Egy nyugodtabb közéletben pedig talán több energia maradna azokra a problémákra is, melyek talaján most mondvacsinált ellenségek képzelt képeit tartó rudak süllyednek egy történelmileg többször megöntözött mocsárban. De könnyen lehet, hogy ebből lenyugvásból sem sok lesz. Mert a köztársasági elnökség épülete alatt tovább rázva az alapokat még számíthatunk pár omlás veszélyes pillanatra. Még akkor is, ha ez csak annak lehet egyedül érdeke, aki a kellően instabillá vált közéleti építményt a rend jegyében bármi áron megerősíteni akarja majd. Akkor is, ha előtte maga ásta alá az alapokat. Schmitt Pál bukása, akkor pedig túl nagy lavina elindítójává válhat.

Simay Endre István

Úton a köztársasági királyság kancellárja felé?

Előttem az utódom?
forrás: index.hu

Pár napja Schmitt Pálnak még az a sajátos médiaszereplése volt a hír, melyben nagyban bizonygatta, hogy nem mond le. A rákövetkező napok végső soron egyfajta politikai térnyerést szolgáltak. A kormány, ellenzéke érthetően, megpróbálta minél jobban kihasználni a helyzetet. Nyilatkozatok, megmozdulásra szólító felhívások születtek. Majd a végjáték előzeteseként a nagyobbik kormánypárt rendkívüli frakcióülést tartott. Ami felvette azt, hogy a kormányzati erők a köztársasági elnök mögüli legkevésbé fájdalmas kihátrálást latolgatják. Melyet csak alig árnyalt, hogy korábban kormányzat kisebbik pártja éppen a plágium eltusolását elítélő tagoktól igyekezett megszabadulni. Óhatatlanul rámosva Schmitt Pált a kormányzó erőkre.

Ezt követően már ment minden, mint a karikacsapás. Kicsit tüzes karikaként, melyben van pár nyolcas is, de azért haladt. Schmitt Pált a miniszterelnök végső soron lemondatta. A látszat minden esetre ezt sugallta, mivel a korábban deklaráltan érinthetetlennek tartott köztársasági elnök azt követően jelentette be lemondását, hogy Orbán Viktor tiszteletét tette nála. Schmitt Pál lemondása, amióta az egyetem is semmisnek nyilvánította az egyetemi doktori címét, kétségtelenül sokak által elvárt pontja volt a belpolitikának. Az is kétségtelen, hogy a bekiabálásoktól sem mentes parlamenti bejelentés, az éppen távozó köztársasági elnök perrel való fenyegetődzése nem tette éppen méltóságteljessé Schmitt Pál távozását. Már csak azért sem, mert korábban éppen azt hangoztatta, hogy nem kíván pereskedni. Kicsit ismét olyan hangulatot varázsolva, mintha a lemondani kényszerült elnököt a kedvenc játékától fosztották volna meg. Természetesen Schmitt Pál még perelheti az egyetemet, megpróbálhat önerőből egy valós tudományos fokozatért megküzdeni. Az azonban szinte biztosan kudarcra van ítélve. Politikailag, morálisan mindenképpen, mert még egy most megvédendő, a mostani játékszabályokat betartó ph.d. -fokozat megszerzését is hiteltelenné tenné a korábban betöltött tisztség, a kormánypártok korábbi támogatása. Aligha felejtené el a közvélemény az előzményeket, és aligha ülnének el azok a hangok, melyek az erőből megszerzett fokozat lehetőségeként tekintenének Schmitt Pál kapkodó erőlködésére. Ahogy a tudományos köz, az egyetem szenátusa által megalapozottan kimondott plágiumváddal szemben is csak politikai erő-hátszéllel tekintenék sokan megvívhatónak a bírósági széncsatát. Így ezek a durcás-morgós kirohanásai az előző köztársasági elnöknek már alighanem csak a pillanatnyi feszültség lecsengései, melyek lassan, de elülnek a viharban.

Miközben korántsem feltétlenül ő a legnagyobb vesztese a történteknek. Még akkor sem, ha az elnöki plágiummal a saját lemondását az ezzel kapcsolatos minisztériumi reakciókkal megindokló, és számos kollegája támogatását élvező, SOTE-rektor lemondását végül a minisztere nem fogadta el. Így aztán a történések úgy hozták, hogy a lemondás után a kedélyek nem hogy nem csillapodtak, hanem mintha felkorbácsoltabbakká váltak volna. S ezen az sem sokat javított, hogy Kövér László elnézést kért a lemondáskor házelnökként elkövetett diszkriminatív megszólalásáért. Nem kis részben az csigázta fel a kedélyeket, hogy szinte azonnal megindult a találgatás, hogy ki lesz a plágiumbotrányba bukott elnök utóda. Különösen, mivel a választás rendszerének átalakítása nélkül ugyanaz jelölhet új elnököt, aki a korábbit is jelölte. Cseppet sem oszlatva el a kételyeket a jelölés alkalmassági kritériumaival szemben. Már csak azért sem, mert a találgatások központjába olyan nevek kerültek, melyek tulajdonosai a jelenlegi nagyobbik kormánypárthoz köthetőek egyértelműen. A párthoz köthetőség akkor is fennáll, ha a egy nappal később, 2012. március 3.-án délután már csak Áder János tűnt esélyesnek. 

Áder János vakondokot keres

Az a FIDESZ-tag, aki annak idején a „vakondos szavazásról” híresült el, amikor a titkosnak hirdetetett szavazáskor a hivatalos elvárásokkal szemben szavazókat kereste az akkori holdudvarban. Miközben ennek fényében sajnos fennáll a veszélye annak, hogy a következő köztársasági elnök már személyében, a megválasztás és jelölés módjában szinte automatikusan a megosztottság szimbólumává válik. Ezen segíthetne vagy egy nagykoalíciós jelölés, vagy egy közvetlen választás, mely megoldások egyikét vagy másikát az ellenzéki pártok is fel-fel vetik. Az persze még ebben az esetben is kérdéses, hogy adott esetben egy köztársasági elnök megválasztására irányuló kampány milyen eszközök megnyilatkozásához vezetne. A jelen állapotban ugyanis úgy tűnik, hogy a Schmitt-botrány még javában gyűrűzik tovább. Olyan vádaskodások, támadások előszelét vetve előre, ami szinte bárkinek a tetszőleges időpontban való megtámadását jelenti. Alappal vagy alap nélkül. Melyek közül a kabátlopási ügybe keverő hatása miatt az utóbbi sem feltétlenül hatástalan.

Gyurcsányi prevenció
forrás: FaceBook

Nem véletlen, hogy erőteljesen alkalmas lehet a Schmitt Pál által elkövetett plágium relativizálására is. Ha ugyanis sikerül valószínűsíttetni azt, hogy a tudományos fokozatok többsége plágiumon, de legalább is a saját erőfeszítés elkerülésével készült, akkor a kormányfő kiállása Schmitt Pál mellett tulajdonképpen nem egy nagyon rossz és romboló döntést jelent. Sokkal inkább egy megengedő, kicsit vállveregetően kezelhető pillanatnyi zavarral is magyarázható a hatalmi gépezetben. Ha meg sikerül kétséget ébreszteni a potenciális riválisokkal szemben, akkor meg akár hasznosnak is bizonyulhat az akció. Érthető tehát, hogy Gyurcsány Ferenc az első, még csak gyengécske, fogáskeresési kísérletek hatására közkinccsé tette bizonyítványának fényképét a FaceBook-on. Az, hogy ezek a kísérletek egyben tovább rombolják a tudományos közéletet, a fokozatokat, talán említeni sem kell. Ugyanakkor mégis talán lenne esélye, hogy a végeredmény tényleg egy, inkább az egységet ígérő elnöke lenne Magyarországnak. A hírek között felbukkant ugyanakkor egy olyan is, mely a kormányzati befolyás esetleges erősítésének szándékát is jelentheti.

Ez nem más, mint annak a prezidenciális rendszernek a felelevenítése, mely időről időre felbukkan ötletként. Olyan megoldásként, melyet végső soron a közvetlen elnökválasztás is segíthetne. Az említett rendszerről a miniszterelnök, Orbán Viktor beszélt. Mint olyanról, amit csak hagyománytiszteletből nem vezettek be már a választási győzelem után a parlamenti alkotmányozó többségen keresztülkergetve. Ugyanakkor az Origo emlékeztet arra is, hogy Orbán Viktor ugyanebben az évben az új Alaptörvényről éppen ennek a rendszernek az elkerülése okán nem tartotta időszerűnek a népszavazást. De mint tudjuk, saját bevallása szerint sem kell feltétlenül komolyan venni azt, amit mond. Így végső soron akár királyválasztást is lehetne tartani, ha a parlamenti többség esetleg egy egyéni képviselői indítvánnyal azt terjesztené be. Elvégre az ország elnevezését, a határtáblákat ettől sem nagyon kellene ismét csereberélni. Vagy, ha királyt nem, akkor kancellárt. Az, hogy lehetőségek tárházából melyik kártyalapot húzza le legközelebb a kormányzat, azt nem lehet még tudni. Az azonban biztos, hogy továbbra is gladiátorküzdelmek vitafátyla mögé kívánják temetni az egyéb közéleti híreket.

Simay Endre István

Egy doktori mind felett?

A köztársasági elnök nem lemondott, hanem interjút adott 2012. 03. 30.-án a köz TV-csatornáján. Az emberek jó része, gondolom, azt hitte, én biztosan, hogy nincs hova fokozni a helyzetet, és bejelenti lemondását. Ehelyett egy erősen kérdéses beszéddel lepte meg a haza polgárait. Beszéddel, mert a mikrofonállvány és meghallgató-ember szerepére vállalkozó médiamunkást aligha lehetett riporternek tekinteni. De talán nem is ez a legnagyobb baj.

Obersovszky Péter médiamunkásnak elvégre könnyen elmesélhették, hogy milyen nehéz lesz állást találnia, ha nem azokat a kérdéseket teszi fel, nem úgy kérdez alá Schmitt Pálnak, ahogy megtette. Lelke rajta, megtette. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az óvodában a dadus megkérdezi, hogy „Palikám, bántottak? Ki volt az a csúnya?” S a kialakult helyzet végső soron nem csak az országnak, de azt hiszem személyesen az interjúnak nevezett gyógypedagógiai szakfoglalkozás szereplőinek is megalázó lehetett. Különösen azért, mert Obersovszky Péter egy füst alatt sportemberként is megsimogatta a köztársasági elnök korosodó fejét. Miközben hírünk Amerikában annyit ért, hogy a sportpolitikai nimbuszt is kikezdte a botrány. Felvetve, hogy a plágiumügyben esetleg a NOB is állást foglalhatna. Az minden esetre kiderült az alákérdezési show-ból, hogy Schmitt Pál nem néz szembe sem a valós állapottal, sem a valós felelősséggel. Ez még akkor is kiderült, ha az „interjú” szervezésével ki akarták alighanem játszani a szimpátia-kártyát. Azt, hogy a kisember szimpátiát fog érezni a megtámadott öreg sportoló felé. Ha már becsülni nem tudja, hát sajnálja alapon. Így, noha ő nevezte ki, a miniszterelnök látványos kihátrálása után, a köztársaság elnöke ott maradt a ringben homokzsáknak, pofozó-bábúnak. Elterelve a figyelmet szinte minden másról.

Holott a képlet meglehetősen egyszerű. Ha a sportolói múltra hivatkozva bármely egyetem díszdoktorává fogadja, nem lenne senki aki meglepődik. S végképpen senki nem hánytorgatta volna fel. De akkor sem, ha ír saját kútfőből egy akármilyen doktori disszertációt. Mondjuk a játszóterek kerítésének színharmóniájáról, és hatásáról a gyermekek vívói teljesítményére. Az ugyanis akár még jó, és szórakoztató is lehetett volna. Egy rossz doktorit aztán elbírálnak, lepapíroznak, és Schmitt Pál a sportdiplomata máris doktor. S ugyancsak senki nem foglalkozna vele. Mert egy rossz minőségű dolgozat saját kútfőből az elnézhető. Az elnöknek viszont úgy látszik azt nem mesélték el, hogy más munkáját a magáénak beadni viszont nem tolerálható. Magától meg honnan tudhatta volna. Hiszen főnökként alighanem megszokta, hogy kiszól: „Micike, írjon tíz oldalt! Tudja, olyan NOB-osat!”. S Micike a kávé mellé vitte is az aláírni valót. Schmitt Pál pedig talán megköszönte, majd aláírta, és eszébe se jutott, hogy a levél tulajdonképpen nem az övé, hanem Micikéé. Honnan is tudhatta volna, hogy a tudományos dolgozat nem így működik? Nem igaz?

Szóval alighanem ez az a pont, ahol érteni lehetett az „interjú” azon mondatait, hogy neki nem szóltak időben. Azt, hogy a köztársasági elnök valami külön világból kibeszélő kínos magyarázkodása hol, és mi mindenben volt hibás kár is elemezni. Talán tényleg kár. Egy puskázott dolgozattal „fellépő” középiskolás is leleményesebb magyarázatokkal tudhat szolgálni. Azt azonban biztosan nem mondja, hogy az úgy biztosan jól van. S a pótdolgozat megírása is racionálisabb, mint ilyen előzmények után rágyúrni egy ph.d. fokozatra a még hivatalában maradt köztársasági homokzsáknak. Aligha fogja valaki is elhinni, hogy a saját munkája, és a védésnél, ami nyilvános kellene legyen, atomjaira szedik majd, ha mégis megpróbálja. Mert az egyetem nem teheti meg, hogy ne tegye. De Schmitt Pál láthatóan ezzel sem volt tisztában. Így szegény megint nem fejtette ki a valóság valamennyi rétegét, és csúsztatott, maszatolt amennyire csak bírt. Mert szembenézni azzal, amit tett, alighanem nem mert. Vagy nem tudott. Vagy nem hagyták. Vagy egyszerűen csak ő sem hitte el, hogy ennyire csőbe húzták.

Tulajdonképpen azt is fel lehet ugyanis tételezni, hogy Schmitt Pál hitt valami olyasmiben, hogy betyárbecsület. Mondjuk abban, hogy amennyiben ő megteszi a parlamenti kétharmad vezetőjének tett ígéreteket, akkor a parlamenti kétharmad kitart mellette, és nem hagyja megtámadni. Holott vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet valakit tovább védeni, és a plágium, az bizony, ezek egyike. Másrészt az, ha valaki a sportolói múltból azt a reflexet hozza magával, hogy a játék valamilyen formában tisztességes, nehéz lehet felfogni, hogy másnak a politikai haszonszerzés többet érhet. Márpedig volt már olyan agrárminisztere annak idején egy FIDESZ vezette koalíciónak, aki azt hitte elég dörzsölt ügyvéd ahhoz, hogy ne lehessen csőbe húzni. A saját fegyvereit fordították ellene, és mégis megtették. 

Így egyáltalán nem kizárt, hogy Schmitt Pált, személyében, egyszerűen „torgyanizálták”. Bedobták a farkasverembe azzal, hogy tedd meg, amit kérünk, és nem lesz baj. Majd ott hagyták a fáradt, megalázott öreg sportolót vergődni a gladiátorküzdelmekre tervezett küzdőtéren. Az odaküldő pedig bízik abban, hogy legalább a cirkusz meglesz, aminek zajában megteheti a következő téteket az ország valóság-sójában. Függetlenül attól, hogy egyébként Orbán Viktor azt nyilatkozza-e, hogy a köztársasági elnök sérthetetlenségéről mit tart. Ugyanis, mint azt korábban írtam, nyugodtan tekinthetjük az elnök tisztségét valamilyen formában sérthetetlen, miközben a személyt, az embert feláldozzák egy politikai játszmában. Mert éppen a miniszterelnök nyilatkozta, hogy nem az a lényeg, amit mond, hanem az, amit tesz. S ezen mit sem változtat az, hogy Schmitt Pál önként, alighanem a pillanatnyi előnyök mentén, önként vállalta ezt a tisztséget. Nem először vállalva politikai feladatot a különböző politikai erőterek erővonalai mentén. Ami nem is kicsit felvetheti mindkét elnök esetében az erkölcsi mércéken jelentkező beosztások távolságát. Ami azért is felmerülhet, hiszen a köztársasági elnöknek az ország-, a miniszterelnöknek a kormányzat erkölcsiségét kellene megtestesítenie. Az erkölcsiség megítélését pedig kérdésessé teszi a KDNP, mint kormánypárt, kettőssége is. Miközben a KDNP budapesti elnöke kiállt a politikai eltusolások ellen, addig ugyanezen, különben kormánykoalícióban érdekelt párt központi vezetése sietett ettől elhatárolódni.

Simay Endre István

Senki többet? Hányadszor?

A köztársasági elnök körül felgyorsultak az események. A SOTE keretei között felállt tényfeltáró bizottság jelentésének, valamint az azzal kapcsolatos különvélemény publikálása után nyugodtan megkockáztató volt, hogy a média, és maga a teljes közvélemény megmozdult. Az utórezgések elérték a köztársasági elnököt is, de a külföldön tartózkodó Schmitt Pál nem a lemondását jelentette be, hanem egy karakter-öngyilkossággal felérő nyilatkozatott tett. Kijelentve azt is, hogy nem mond le. 

Ez utóbbi kijelentésével alighanem tényleg nagy lehetőséget mulasztott el, az arca legalább részleges megőrzésére. Nagyjából ezt állapította meg a Magyar Nemzet nevű orgánum portálján megjelent írás is (http://mno.hu/vezercikk/elnok-ur-gondolja-at-1064292), aminek a lap kormányhoz közelinek tekinthető volta adja különleges értékét. Az, ha az ellenzéket sokszor elitélő írásokra is gondolva értékeljük az ellenzék által is képviselt véleményhez való közeledést az MNO-cikkben. Eközben nehéz nem arra gondolni, hogy miközben a kormányt adó pártszövetség sokáig kitartott Schmitt Pál támogatása mellett, megindult az óvatos kihátrálás a köztársasági elnök mögül. Annak a napnak a hajnalán, mely napra rendkívüli ülésre hívták össze a SOTE doktori tanácsát, és szenátusának döntési naptárába felvették a Schmitt Pál egyetemi doktori fokozatának kérdését. 

A helyzet további pikantériája, hogy a tényfeltáró bizottság korábban egy inkább se-hideg-se-meleg jelentést tett le az asztalra, mely minden esetben az ő igazukat támaszthatja alá, ám a SOTE 2012. március 29. -i doktori tanácsülésén már egyértelműen a doktori cím megvonását javasolták a szenátus felé. Mely szenátus a délutáni órákban ezt meg is tette. A korábbi, a felelősséget szétkenő, és Schmitt Pál-ról elterelő megállapítások után az a bizonyos kisördög azt sugdossa, hogy az MNO-n megjelent cikkben, vagy az esetleg annak is alapját képező háttérbéli kommunikációkban végső soron a SOTE megkapta a „kormányzati felhatalmazást” a köztársasági elnök „elmeszelésére”. Megadva az egyetemnek azt a lehetőséget, hogy mentse a karakán kiállás látszatából azt, ami talán még menthető. Azt persze a jövő fogja megmutatni, hogy ez a mentőakció mennyire sikeres.

Ugyanakkor érdekes kérdéseket vethet fel az a gondolatkísérlet is, ha mindezt a köztársasági elnök korábbi, a nagyobbik kormánypártban betöltött szerepének fényében nézzük. Mert nehéz szabadulni az olyan, olykor az internet világában is felvetődő gondolatoktól, hogy a plágiumról talán korábban is voltak legalább hozzávetőleges információk a kormányzati körökben. S talán ennek köszönhető volt az, hogy a köztársasági elnök szinte mindent aláírt, amit az orra alá dugtak. De ezen az úton végigmenni olyan ösvényekre vezetne, melyet igazoló vélelmek nélkül nehéz lenne megnyitni. Nehéz szívvel lenne csak vállalható ugyanis, ha ilyen kisstílű hatalmi játékok zajlanának az ország képviseletében és irányításában. Még akkor is, ha egy felelősségi kört nehéz elhárítania magától a parlamentben uralkodó többséget jelentő pártszövetség.

Nevezetesen a köztársasági elnök kinevezésének, és hatalomban tartásának felelőssége. A kinevezés ugyanis egyértelműen az ezen pártok által a Parlamentben delegált képviselők felelőssége. Némely források vélemények szerint közvetlenül a miniszterelnök személyes felelőssége. Ami azonban biztos, hogy a miniszterelnök személyes szóvivője hangoztatta azt, hogy a plágiumgyanú csak bulvárkacsa. Így az első eltusolási kísérlet kétségtelenül Orbán Viktor közvetlen környezetében került artikulálásra Szijjártó Péter közbeiktatásával. Az eltelt idő miatt, melyben nem érkezett a szóvivő magánvéleményére utaló nyilatkozatra, mára elfogadható lehet, hogy a szóvivő nem irodalmi munkásságának, hanem a FIDESZ vezetőjének véleményét közvetítette. Holott, ha akkor lehetőséget teremtenek a köztársasági elnök lemondására, vagy lemondatására, talán elmaradt volna az a lavinaszerű szerep-erózió, ami bekövetkezett. De a nagyobbik kormánypárt szóvivője, Selmeczi Gabriella, a tényfeltáró bizottság jelentése alapján lezártnak tekintette az ügyet. Amolyan struccpolitika-szerű hozzáállással próbálva menteni talán azt, ami nem igazán menthető, és nem igazán magyarázható. Nevezetesen a köztársasági elnököt jelölők, majd megválasztók, és a botrányt eltusolni szándékozók felelősségét. Márpedig az ország vezetésének erkölcsösségét, az abba vetetett hitet, ha már a NAT-ban annyira hangsúlyt kap az erkölcsi nevelés, kár ilyen nyilatkozatokkal megingatni. 

Mert akárki lesz a köztársasági elnök a jövőben, a jelenleg kialakult helyzet felértékeli mind a jelölés, mind a megválasztás felelősségét. S elég sajnálatos, hogy Schmitt Pált az oroszlánveremben hagyva most mindezek az erők a palánk mögé, annak takarásába próbálnak besomfordálni. Sajátos módon éppen a kormányzatot adó kisebbik párt irányából indítottak ilyen kezdeményezést. A HVG értesülése szerint: „A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) budapesti elnöke bocsánatkérésre vagy lemondásuk megfontolására szólítja fel azokat a politikusokat, akik az államfő kisdoktorija ügyében”. Az persze kérdéses, hogy vajon eljutottak-e eközben addig a végkövetkeztetésig, hogy az említett két szóvivő mögött alighanem ott található az, akinek, akiknek a szóvivői. A miniszterelnök, illetve a FIDESZ vezetése. Különösen, mert Orbán Viktor, úgy tűnik, az utolsó leheletig kitart Schmitt Pál személyének sérthetetlensége mellett. Ami önmagában, ha csak a pozíciónak szólna, érthető lenne. De a köztársasági elnök tisztje nem választható el a tisztséget betöltő embertől. Így még háttéralkuk, háttérengedélyek, végső soron a pozícionális mutyik sem tudják elválasztani a kettőt. A tisztség nimbusza melletti hős kiállás óhatatlanul egy megbukott plagizátor melletti kitartássá alacsonyítja le a miniszterelnök nyilatkozatát. Mintegy informálisan megerősítve, hogy rajta áll, vagy tőle bukik a köztársasági elnök. S ez legalább annyit árt a köztársasági elnök pozíciójának, mint Schmitt Pál pozícióban tartása. Mert elveszi a pártokon felül állás látszatát is.

A napi politikán túl azonban további kérdéseket vethet fel az is, hogy vajon csak a politikai közélet szereplőire nézve válhat-e ez az ügy kellemetlenné? Mert milyen hatása lehet az ügyben a hazai egyetemi oktatásra, közvetlenül a SOTE-ra, a tudományos minősítések elfogadottságára. Mely elfogadottság nyilvánvalóan visszahat az egyetemi munkára. Az oktatói és kutatói munkára egyaránt. Sőt, akár az ezekben a műhelyekben írt publikációk fogadtatására is. Ebből a szempontból talán előnyös lehet, hogy legalább a tényfeltárás jelentésének megjelenésekor változott az akadémiai reakció. Januárban ugyanis az akadémia elnöke még azt nyilatkozta, hogy bár a plágium csúnya dolog, neki köze sincs egy, az egyetemi doktorit érintő vizsgálathoz. Ami annyiban kétségtelenül igaz, hogy ezeket a címeket egyetemi hatáskör volt odaítélni, de annyiban nem, hogy ne lettek volna a címnek tudományos előzményei. Úgy általában. Ha nem másolták, vették, vagy kártyán nyerték a dolgozatot. De fogadjuk el, hogy politikától mentes, elfogulatlan és száraz hatásköri véleményt mondott ki akkor. Így kevésbé megrázó a változás odáig, hogy a bizottsági jelentés fényében már az egyetem és Schmitt Pál közös felelősségéről beszélt. Végső soron tényleg van abban valami, hogy talán nem kellett volna annak idején sebtében bírálni a doktori dolgozatot.

Az azonban biztos, hogy az egésznek egy kicsit valóság-show jellege kezd lenni. A figyelmet a napi gazdaságpolitikai, nemzetközi eseményeiről kétségtelenül erre a gumicsontra lehet terelni. Csak kérdés, hogy a kiszavazás végeredményeként Schmitt Pál erkölcsi, és talán személyi kiszavazása után mi lesz például az ország képviseletével. Vagy az erkölcsileg kiszavazottak sorsában kellene mindazoknak osztozni, akik az ország polgárai. Vagy például mi lesz a felsőoktatással általában? Mert kár lenne azért a helyzetért, ha a manapság hazánkban diplomát, tudományos fokozatot szerzőket széles mosollyal sajnálnák le a nemzetközi porondon. 

Az utóbbiban bekövetkezett rombolást értelemszerűen nem fogja egyik pillanatról a másikra meg nem történtté tenni egy, egy személyi változás. Amennyiben Schmitt Pál azonnali lemondása következett volna be a szenátus döntése után, valószínűleg az sem. A tudományos közéletben való elfogadottság ugyanis egy lassú folyamat eredménye. Igazoltan alapos kutatói munka, oktatói tapasztalat, témavezetői jártasság, és a munka eredményének nemzetközi elismerései azok a csiszolóvásznak, melyek csillogóvá varázsolják. Márpedig a köztársasági elnök doktori védésével kapcsolatban számos olyan anomáliára derült, esetleg csak közvetve fény, melyek durván összekaristolták a talán korábban is itt-ott lemattult elismerést. Az, hogy tényfeltáró bizottság megpróbálta a felsőoktatási intézményre tolni a felelősség nagyját, és ebben az MTA későn jött segítségét is megkapta például bizonyára ilyen hatással lehet a jövőben. Az, hogy kétséges szakmai háttérrel jelöltek meg annak idején bírálót, nemkülönben. Végső soron beigazolódhat az, amit januárban vetettem billentyűzetbe először: „Ha tehát a plágium bebizonyosodik, akkor a közröhej szégyenpadjára a köztársasági elnök mellé felsorakozhatnak a védésre bocsátó tanszék, illetve kar (Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, valamint jogelődjei), akkori vezetésében ténykedők és opponensek egyaránt”. Alighanem ez az a kár, amit a legnehezebb lesz helyreállítani.

Ahogy nehéz lesz a köztársasági elnökség, mint intézmény elfogadottságának gyémántját is újrapolírozni. Mert ez is olyan, amit gyorsan, alig pár hónap alatt lehetett végletesen összekaristolni, de csak nagyon nehezen lehet majd a károkat helyrehozni. Ennek és a tudományos közéletet ért kárnak végső soron közös gyökere van. S ez nem más, mint a reakciók megkésettsége. Mégpedig úgy, hogy közben nem sikerült a problémákat „kibeszélni”, és ezzel a megoldási alternatívák sorát a társadalmi konszenzus mérlegére tenni. Ha ebben a helyzetben a Schmitt Pál által igencsak rongyosra hordott inget úgy biggyesztik valaki másra, hogy továbbra is gyakorlatilag egyszemélyes döntés is sejthető lesz mögötte, akkor a jelenlegi köztársasági elnök lemondása végső soron semmit nem fog ezen a téren megoldani. Ahogy fenntebb is jeleztem, továbbra is nehéz lesz a köztársasági elnököt kimenekíteni abból az árnyékból, amit a párthoz köthetőség, párt-döntéshez való hozzáláncolhatóság vet majd a pozícióra. Megosztva ezzel azt a lakosságot, melyet szerepe lenne összefogni inkább. 

Természetesen lehet keresni a megkésettség okait is. Ez egyfelől lehet Schmitt Pál ragaszkodása a hatalomhoz, akár a tisztesség látszatnak rovására is. De lehet a kinevező közvetlen, vagy közvetett befolyása is. Hiszen ugyanazért, amiért tömegtüntetni lehet hívni azokat, akiknek a felelősség előli mentesülés ígéretét lehet felcsillantani, a kinevezésben részt vevőkre is igaz lehet a rossz döntéssel való szembenézés előli menekülés. Ez okozhatja azt, hogy kezdetben az eltusolást szorgalmazó erők kerekedtek felül, és ezt a szakaszt sem lehet meg nem történtté tenni. Kikezdve azok irányítási felelősségét, akik ebben tevőlegesen, irányítóként részt vettek. Ezért, noha szépségflastrom lehet Schmitt Pál esetleges gyors eltávolítása, illetve lemondása, a valós problémákat lehet, hogy csak egy széles konszenzuson alapuló megoldás, esetleg a régebbi, közvetlen elnökválasztás gondolatának felelevenítése jelentheti.

Simay Endre István

Három oldal, ami megrengette a médiát.

A közlemény a vizsgálatról

Alig pár nappal ezelőtt még javában találgatni letetett azt, hogy mi lesz majd a köztársasági elnök plágiumgyanúját vizsgáló bizottság jelentése. Ez, legalább részlegesen már 2012. március 27. –én publikussá vált. Részlegesen, mert mindössze egy három oldalas összefoglalás került szélesebb körben publikálásra. Ezt követően számos portálon, valamint a TV-ben és rádióban szabályosan felrobbant a hírvilág Schmitt Pál körül. A különböző fórumokon megkezdődtek az értelmezések és értékelések. Noha közel egy napig a legérdekeltebb ismét a hallgatás ködébe burkolta magát a külföldi kiküldetése ködébe távozottan.

Az említett hírbéli kavalkádban nyilván szerepet kaptak azok a találgatások, hogy mi lesz a köztársasági elnök doktori címének a sorsa. Ebben az első kavicsot kétségtelenül a Magyar Nemzet portálfelületén megjelent akkori mondatok jelentették. A lap, noha a bizottságnak nem volt hatásköre a doktori címmel kapcsolatos közvetlen döntés, a bizottságra hivatkozva azt közölte, hogy a „lap információi szerint az öt tagból álló testület megállapította, hogy az akkori, tehát az 1992-ben hatályos jogszabályoknak és az egyetemi szabályzatnak megfelelt Schmitt Pál dolgozata, ezért nem indokolt a doktori cím elvétele”. Ami nyilvánvalóan nem fedhette a valóságot, mivel aligha valószínű, hogy a forrásmegjelölés nélküli nagymértékű szövegátvétel korábban megengedett lett volna. Mely szövegátvétel, nevezzük nevén, a plágium alaposan alkalmas arra, hogy valaki jó hírét, erkölcsi megítélését a sárba rántsa. 

Ennek fényében elég gyenge szerecsenmosdatási kísérlet annak leszögezése, hogy, mondjuk, a talán sosem volt, házi védésen szólni kellett volna a jelöltnek, hogy plagizálni nem illik. Bár az is kétségtelen, hogy nem nehéz némi felelősséget az opponensek vállára is rátestálni. Már csak azért is, mert a forrás meg nem adása már önmagában felkelthette volna a gyanút a dolgozat megalapozottságával kapcsolatban. De valamiért, sem a két bírálónak, sem a védésen jelenlevőknek ez nem tűnt fel. Vagy csak nem akaródzott feltűnnie. A tényfeltárónak nevezett bizottság ezt a körülményt, noha kellően virágnyelven meg is állapítja, de nem igazán vonja le azt a kézenfekvő következtetést, hogy amennyiben nyilvánvalóan másolt a dolgozat jelentés része, akkor végső soron nincs mit vizsgálni a továbbiakban. A dolgozat onnantól nagyjából annyit ér, mint a kinyomtatására szánt papír újrahasznosítási értéke. Ez a bizottság jogászként jelenlevő tagjának különvéleménye alapján sem nehezen megállapítható, mely különvéleményt a hivatalos összefoglalás közzétételét követően, de végül megjelentetett a SOTE a honlapján (http://mediasarok.sote.hu/wp-content/uploads/2012/03/dr_fluck_kulonvelemeny.pdf). 

Ezen a ponton egy kicsit meg is nyugodhattunk volna, hiszen a plágium nagyjából egyértelmű. Annak ellenére, hogy az időközben az Olimpiai Bizottság prominens tagjává vált dékán vezette bizottság igyekezett két dolgot maradéktalanul ellátni a vizsgálati eredmény összefoglalójával. Az egyik cél kétségtelenül a köztársasági elnököt érintő felelősség csökkentése. A másik, részben az előbbi kiegészítéseként megvalósítva, a felelősség minél nagyobb részét rátolni az időközben önálló intézményként megszűnt felsőoktatási intézményre. Sőt végső soron a SOTE-ba boldogult Testnevelési Egyetemet burkoltan azzal is megvádolják, hogy ott gyakorlat lett volna az ilyen jellegű dolgozatok elkészülte és megvédhetősége. Hiszen megfelel formailag az akkori gyakorlatnak Schmitt Pál doktorijának megvédése, megvédhetősége. S ezzel a dr. Tóth Miklós, dr. Gombocz János, dr. Kovács Etele, dr. Rácz Károly, és a különvéleményt becsatoló dr. Fluck Ákos alkotta bizottság elvégzettnek tekintette jól megérdemelt munkáját. 

Talán észre sem véve, hogy az enyhén szólva is elmaszatolt hivatalos véleménnyel többet ártottak, mint használtak. Mindenek előtt a Testnevelési Egyetemen valaha doktorit védett valamennyi, akár komoly kutató munkát is végzett hallgatójának. A veszteséglistára természetesen fel lehet írni a jelenlegi hallgatókat és leendő doktoranduszokat is. Mert bár az említett egyetemi doktori fokozat jelenleg nem megszerezhető, a bizottság tagjai jelen időben rendelkeznek tudományos fokozattal, és nem egy esetben meghatározó pozícióval. Márpedig mennyire várható el a továbbiakban autonóm, és a napi politikától független vélemény, tanszéki munka, vagy akár intézményvezetés attól, aki csak valami homályos utalást mer a nevével fémjelezni egy tényfeltárónak nevezett bizottsági véleményben. Ezzel közvetve a SOTE jelenlegi presztízsét is aligha sikerült a fellegekbe emelni. De mert a tényfeltárással megbízott, a SOTE-tól aligha független bizottság szakmaiságot képviselni hivatott tagjai tudományos fokozattal, és nem egy esetben meghatározó pozícióval rendelkező tagjai a hazai tudományos közéletnek, végső soron a teljes tudományos közélet megítélésének is nagyot ártottak. 

Még akkor is, ha a jelentést lehet esetleg a plágiumvád óvatos jelzésének is tekinteni. Noha sokkal inkább azzal a felelősségelmosó megoldással lehetne jellemezni, ami minden esetre megfelel. Ha végül elmarasztalják Schmitt Pált a plágiummal, és elveszik a doktori címét, akkor elmondhatják, hogy ők jelezték a forrásmegjelölési hibával elkövetett másolást. Ha mégsem kerül sor az elmarasztalásra, akkor pedig ott a másik megoldás. Ők megmondták, hogy végső soron csak kisebb formai hibákról van szó, ami igazán nem lehet akadálya annak, hogy a köztársasági elnök a helyén maradjon, és doktor is maradjon. Tehát a bizottság egyetemi résztvevői egy igazi szervilista megoldást választottak. Mintha az inkvizíciótól félnének. Márpedig ez a megoldás újabb tőrdöfés csak a tudományos közélet megítélésén. Ami félelem természetesen az emberi gyengeséget leszámítva azt a kort idézi, amikor a politikai szereplőkkel szemben bizony indokolt lehetett a félelem. Mely kor visszaidézése aligha kedvez a tudományos fokozatok megítélésének. Így, sajnos, az a megítélésromlás, melyet januárban már felvetettem, korántsem látszik alaptalannak: „Miszerint a bírálók sokkal inkább a hierarchikus státusz, mint az elvárható szakértelem alapján kerültek kiválasztásra. Tovább erodálva ezzel az egész tudományos közéletbe vetett maradék bizalmat. Egy füst alatt jelentős kétségeket támasztva az egyes fokozatok mögötti valós tudásban és tartalomban.” 

Ezt követően nyilvánvaló, hogy sokan várták Schmitt Pál reakcióját, s nem kevesen a lemondását. Erre nézve a külföldön tartózkodó köztársasági elnök világos üzenetet küldött, miszerint nem mond le. Ezzel mintegy megkoronázva azt a korántsem áldott állapotot, hogy alighanem legalább felajánlania fel kellett volna a lemondást. Nem most, hanem már a botrány kezdetekor. Már csak az erkölcsiség látszatának megőrzése érdekében is (http://endresy.blogspot.com/2012/03/erkolcs-elnok-oktatas.html). De Schmitt Pál ezt nem tartotta szükségesnek. Ezzel nagyrészt hozzájárulva ahhoz, hogy ne lehessen karaktergyilkosságról beszélni. Mert Schmitt Pál maga követett el egyfajta karakter-öngyilkosságot. Nem mellesleg igazi patthelyzetet is kialakítva, amiben a kormányzó pártszövetség nem tud, a köztársasági elnök kinevezését előterjesztő pártvezető nem akar, míg a köztársasági elnök egyedül nem képes az erkölcsi minimum megtartása mellett dönteni. Márpedig joggal lehetne ezt elvárni valakitől, aki nem csak önmagát, nem is a kinevezést előterjesztőt, hanem az egész országot, és annak valamennyi polgárát képviseli a világ előtt.

De mert a baj nem jár egyedül, a történetnek itt még nincs vége. Az elnök az Origo-n megjelentek alapján kijelentette: "most, hogy pontot teszünk a dolog végére, azt az egyet mondhatom, hogy munkámat változatlan alázattal és szorgalommal fogom végezni, betartva az alaptörvény rám vonatkozó előírásait".  Hozzátéve, hogy nem a mintegy húsz éves kisdoktorija miatt választották meg elnöknek, hanem az egyéb kvalitásai miatt. Ha pedig ezt Schmitt Pál ezt komolyan gondolja, akkor óhatatlanul nagyon komoly értékítéleti válság lehet kialakulóban. S nem csak a tudományos fokozatok terén, hanem általában is. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy valakit a neve előtt használt „dr.” okán legfeljebb közvetve választanak köztársasági elnöknek. Amennyiben az a rövidítés segíthet bizonyos, a kiemelkedéshez vezető lépcsők megmászásában. Miközben önmagában valóban nem előfeltétele a köztársasági elnökségnek. 

Az erkölcsi stabilitás azonban igen. Ha pedig Schmitt Pál nem látja, nem veszi észre, hogy a probléma itt van, akkor az önmagában egy olyan helyzetfelismerési problémát jelent, ami alkalmassági kérdéseket is felvet. A plágium, a szellemi tulajdon egyfajta eltulajdonítása ugyanis, függetlenül az érte kapott, vagy nem kapott névkiegészítőtől önmagába elegendő az említett erkölcsi stabilitás, a támadhatatlanság, a sakkban tarthatatlanság képének lerombolásához. Szinte függetlenül attól, hogy a SOTE sebtében összehívott, és a tényfeltáró bizottság tagjait is esetleg magába foglaló doktori tanácsa mit dönt a doktori cím visszavonását illetően. A helyzet, a nemzetet, az országot képviselni szándékozó köztársasági elnök erkölcsi gerincének megtörése önmagában elegendő ahhoz, hogy a gerincében nem megroppant polgárai az országnak csak kellő fenntartásokkal fogadják el őket képviselő politikusnak. Hacsak ennek az elfogadásnak a látszata nem az egzisztenciális, vagy fizikai túlélés záloga. De talán bízhatunk benne, hogy ennek emlegetése, vagy az ezért való félelem nem aktuális. Még akkor sem, ha az LMP-szervezte Scmitt-flashmobon felszólalót statáriálisan kirúgták állásából a véleményszabadság nagyobb dicsőségére.

Simay Endre István