Schmitt Pál
köztársasági elnöksége befejeződött De vajon érdemes-e nekiállni a
leltárkészítésnek? Valamilyen szinten biztosan. Arra mindenképpen érdemes pár
pillanatot szánni, hogy legalább a nyilvánvaló romhalmazok alá temetett
dolgokat szemügyre vegyük. A teljesség igénye nélkül. Már csak azért is a
teljesség igénye nélkül, mert amikor ezek a sorok a szövegszerkesztőbe
keverednek, még javában görögnek a kövek, és biztosan lesz még néhány omladék,
míg a köztársasági elnök posztja betöltésre, a hétköznapok ebből a szempontból
nyugvópontra jutnak. Melyben nyilvánvalóan korántsem lesz minden hatás nélkül való,
hogy a köztársasági elnök milyen körülmények között, és milyen hatáskörrel
kerül benevezésre a versenybe és kinevezve a posztra.
De mert addig még
van néhány nap találgatni, egyszerűbb az üszkös romok közelebbi kupacaira
figyelnünk előbb. Mely kupacok egyike kétségtelenül a média kommunikációs
hatékonysága. A köztársasági elnök plágiumbotránya ugyanis tényleg hatékony
függönnyel borította be a megszólítható közérdeklődést. Különösen a végjátékban,
amelynek nyitányaként az a bizonyos három oldalas jelentés-összefoglaló
publicitást nyert.
Mert ezt követően megkerülhetetlenné vált az, hogy Schmitt Pál doktorijával
kell valamit kezdeni. A várakozás, és annak kiszolgálási vágya sok mindent
háttérbe szorított. Legyen az a nemzetközi gazdasági tárgyalásokról szóló hír,
vagy akár a miniszterelnök gyáravatója. Azon persze lehet polemizálni, hogy ez
jó-e, vagy sem. Bár valószínűleg nem az igazi. Még akkor sem, ha botrány és
annak utóélete jó szolgálatot tehet annak, aki talán nem is akar a nagy
nyilvánossághoz szólni. Bízva benne, hogy saját híveit meg tudja szólítani, és
nem bízva kellően a közvélemény teljes fásultságában.
Ez sajátos módon
Schmitt Pál kinevezőjére is igaz lehet, hiszen a saját hibás döntésének tartós médiavisszhangja
elől is el tud fogyni a levegő. De a Schmitt Pál utódja körüli találgatás
mintha olyan híreket is leszorítani látszott volna, amilyen a tiszaeszlári
perre való jobbikos megemlékezés volt a parlamentben.
Az, hogy Baráth Zsolt felszólalásának mi lehetett a valós célja, csak
találgatni lehet. De alighanem a szinte hagyományos ellenségkép-gyártási recept
felelevenítése. Beidézve a parlamentbe a nem is túl burkolt antiszemitizmust.
Vagy akár az idegenek elleni fellépésre felszólító üzenetet elküldeni híveinek.
Miközben biztos receptet kínál mindenkinek, hogy szerinte kik azok az idegenek,
vagy esetleg társadalmi rétegek, akik bűnbaki párhuzamba állíthatók a jelennel.
Holott az ország területén sok idegen megfordult már a történelem évszázadai
során. Bár, természetesen senki nem állíthatja, hogy pont országgyűlési
tisztviselők ne lehetnének kicsit kaotikus viszonyban a hazai terület
történéseivel kapcsolatban.
Vagy miért pont parlamenti képviselő ne tanulhatta volna meg a zsigeri szegregációt annak idején.
Az azonban kétségtelen a Schmitt-botrány egyik velejárója, hogy a
felszólalásról alig szóltak a hírek. Bár, figyelembe véve a parlamenti hallgatást
a beszéd alatt, és azt, hogy a parlament elnöke szó nélkül végighallgatta,
talán jobb is így. Fónagy Sándor visszautasító mondatai ellenére. Így, noha
alig szokták a vesztesek közé sorolni, a plágiumbotrány vesztesei között
kétségtelenül ott van a közösségi kommunikáció jó része is.
De természetesen,
elsétálva a következő kupachoz ott találjuk a felsőoktatást is a romok alatt.
Az már a plágiumvád felbukkanásakor tudható volt, hogy amennyiben
bebizonyosodik, akkor kellemetlen perceket szerezhet a felsőoktatásban dolgozóknak.
Különösen azoknak, akik komolyan gondolják a szerepüket a tudományban és az
ahhoz kapcsolódó oktatásban. Pedig januárban még nem is lehetett tudni, hogy a
tényfeltárónak szánt bizottság megpróbálja az egyetemre rámaszatolni a
köztársasági elnök felelősségének legalább egy részét. Talán abból kiindulva,
hogy ha szélesebb felületen kenődik szét, nem olyan feltűnő. Az azonban biztos,
hogy elindult egyfajta felelősségi licit
is, mely kétségtelenül továbbrombolta az amúgy sem túlértékelt felsőoktatás
presztízsét. Ha figyelembe vesszük, hogy már őseink is valami irigységgel
vegyes tisztelettel nézhettek fel a törzs sámánokra, az embernek olyan érzése
támadhat, hogy ebből mára a helyzetet túlérni hagyó hatalom képviselőben több
maradt az irigységből és kevesebb a képzésben dolgozók iránti tiszteletből. A
társadalmi helyzetük továbbtépázása ugyanis aligha tekinthető másként.
Mert a romkupacok
egyike kétségtelenül a tudományos fokozatok iránti, és általában a tudományban
dolgozókkal szembeni bizalom maradékát rejti. Miközben a mégis elhangzó
hatalompárti nyilatkozatok egy igen furcsa szemlélet kibontakozását is
sejtetheti. Lázár János felvetése ugyanis a rendszerváltás előtti fokozatok felülvizsgálatára irányulva,
megfeledkezni látszik pár dologról. Az egyik ilyen nyilvánvaló dolog a
tudományos fokozatokkal rendelkezők száma. Melyek alapját képező dolgozatok
tüzetes felülvizsgálata még kételyektől mentes körülmények között sem lenne
egyszerű. De van egy másik probléma is a felvetéssel. Nevezetesen az, hogy a
felülvizsgálatot nyilvánvalóan csak olyanok tudnák megejteni, akik maguk is
rendelkeznek fokozattal. S akkor az övéket ki hitelesítené? Netán a politika, esetleg
a FIDESZ prominensei szeretnének alanyi jogon felkent tudományos
vizsgálóbiztosokat kinevezni? Ez a történelem során kevésszer volt hatásos, és
valami hasonló mechanizmus vezethetett Giordano Bruno megöléséhez is. Mikor is
szintén a politikai, hitbéli lojalitás avatta tudóssá a különben meglehetősen
egységsugarú inkvizítorokat. Ha a politikai irigység tárgya a tudomány, a tudós
értelmiségi szerep, akkor persze világos a recept annak rombolására. Bár
esetleg a néhány diplomának sem ártana a felülvizsgálat.
S talán ennek jele
az a törmelékkupac, mely a közbizalom maradéka felett kezd kiépülni. Amikor már
szinte semmit sem kell elhinni, ha „x” vagy „y” mondta. A napi tényeket is a lojalitás
mérlegére téve. Ahogy megkezdődött egyfajta kampány arra nézve, hogy vajon Gyurcsány
Ferenc írt-e szakdolgozatot, vagy éppen ellenkezőleg Orbán Viktor valóban
jogosan rendelkezik-e diplomával? Márpedig ezek azok az árnyékboksz-menetek,
amik már nem csak az egyes iskolákban, hanem a teljes közéletben mérgezőként
hatnak. Akkor is, ha újabb gumicsontokkal képesek ellátni a plágiumügyben
megéhezett botrány-epizodistákat. Mert mi más lehet a célja mindezen
próbálkozásoknak? Esetleg az, hogy a teljes hazai közéletet feláldozzák
egyetlen cél, a Schmitt Pál kinevezésének balfogását csökkenteni szándékozó
kommunikáció oltárán? Remélni lehet csak, hogy nem.
Mert az ország jövőjét
továbbra sem a közéleti, politikai és tudományos hulladékkupacok közé
felállított szekértáboroknak kellene uralni. S akkor talán arra is lehetne
gondolni, hogy ne a sötétben bujkáló plagizátorok utáni önjelölt partizánháború
meghirdetése legyen egy frakcióvezető legfőbb üzenete. Egy nyugodtabb
közéletben pedig talán több energia maradna azokra a problémákra is, melyek talaján
most mondvacsinált ellenségek képzelt képeit tartó rudak süllyednek egy
történelmileg többször megöntözött mocsárban. De könnyen lehet, hogy ebből lenyugvásból
sem sok lesz. Mert a köztársasági elnökség épülete alatt tovább rázva az alapokat
még számíthatunk pár omlás veszélyes pillanatra. Még akkor is, ha ez csak annak
lehet egyedül érdeke, aki a kellően instabillá vált közéleti építményt a rend
jegyében bármi áron megerősíteni akarja majd. Akkor is, ha előtte maga ásta alá
az alapokat. Schmitt Pál bukása, akkor pedig túl nagy lavina elindítójává
válhat.
Simay Endre István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése