Orbán Viktor Húsvéti interjújának beharangozója |
A híreket és történéseket
nézve lehet, hogy még visszasírjuk azokat a napokat, amikor Schmitt Pál
doktorija vitte el a politikai kommunikációval kapcsolatos híreket. A Jobbik
médiahekje bevezette Húsvét legalább is erre enged következtetni. Mert
megszólalt a miniszterelnök, és persze megszólalt az ellenzéke is. Sajátos
módon a miniszterelnöki megszólalásnak köze sem volt a parlamentben
felelevenített tiszaeszlári perrel kapcsolatos vérvádakhoz. Elítélőileg nem. Viszont elegendőnek bizonyult a megszólalás ahhoz, hogy ismét
felkorbácsolja vallási állásfoglalások körül a kedélyeket.
Természetesen, és
mondhatnánk megnyugtatóan, Orbán Viktor nem erősítette meg azt, hogy az
antiszemitizmusnak helye lenne a napi politikában. Bár egy pártszintű
elhatárolódás Baráth Zsolt beszédétől talán még jobb lett volna. De mert pártjának képviselői ott helyben igyekeztek
helyére tenni a Jobbik képviselőjének kirekesztő szövegét, talán nem is baj,
hogy nem emelte a kormányzati kommunikáció szintjére az egész vérvádas
médiakupacot. Mindamellett erősen kérdésessé teheti a valós elhatárolódást
akkor, amikor Húsvét ünnepét megelőző napokban egy ismerten és vállaltan
vallási elkötelezettségű folyóiratnak adott, a kereszténységet gyakorlatilag
egyedüliként elfogadhatónak tekintő interjút. Mely nyilván nem azt jelenti,
hogy egy miniszterelnöknek ne lenne joga ahhoz a lelkiismereti szabadsághoz,
mely mindenkit megillet. Azonban az is kétségtelen, hogy Orbán Viktor nem csak
magánemberként jelenik meg a médiában, hanem egy ország politikai
képviselőjeként. Ez pedig felértékeli a tévedések, csúsztatások szerepét. Azokat
a félreszólásokat, melyek egy kocsmai beszélgetésben valóban elintézhetők egy
sallerrel, és nem egy esetben kokit is érdemelnének.
Még akkor is, ha nyilvánvalóan
a szerkesztő felelőssége is, ha a nyomtatásban megjelent interjú olyan részletét
teszi közszemlére az interneten,
mely csúsztatásokat, pongyolaságokat, vagy akár a tévedés határát súroló,
megállapításokat tartalmaz. Akkor is, ha a saját személyes vallási
meggyőződését hájjal is kenegeti esetleg, hogy kormányzati erőcentrumból kap
megerősítést. Már akkor, ha a elvonatkoztatunk attól az „apróságtól”, hogy a
kereszténység éppen a belső meghatározottságot, a lélekkel való Istenhez
fordulást, a másik ember iránti feltétlen elfogadási készséget, és nem utolsó
sorban a politikától való egyfajta elfordulást hirdeti. Ehhez elegendő Jézusnak
és apostolainak a tanításait olvasgatni. Ám természetesen, valakinek, akinek elég baja van a saját népvezéri elképzeléseivel való hadakozással, miként is írhatnánk elő, hogy talán nem árt némi tudással is felvérteződnie valamiről, amire hivatkozik. De azt is tudjuk, hogy a történelem
gyorsan rácáfolt például arra, hogy Jézus nem a földi királyság megszerzését
tette céljául. S ez megint csak azt jelzi, hogy az, aki akár egy földrész ideológiai mintaszónokának hiszi magát, ne törődjön olyan apróságokkal, mint vallástörténet. Hiszen Európa emlékszik arra a korszakra, amikor a kereszténység
kizárólagos államvallásként igenis a földi hatalom eszköze volt. Földtörténeti távlatokban
szinte pillanatokkal ezelőtt. De az emberi történelemben sem olyan régen, hogy
akár a történelemkönyvekbe ne kapna súlypontos helyet az egyház földi
hatalmának igazolása. Mert elegendő azokra az uralkodóra gondolni, akik meg
akarták törni ezt. Ha valakinek kételye lenne eziránt olvasson utána a kanosszajárásnak. S nem véletlenül
vált az önmegalázó bocsánatkérés szinonímájává.
Amikor tehát valaki
az európai keresztény gyökerekről beszél, akkor néha felmerülhet a kérdés, hogy
melyik kereszténységre gondol. Arra, amelyik a szegények felkarolását, a
gyengék megsegítését, vagy arra, amely a hatalom és vagyon koncentrációját
képviseli. Mert földrészünk mindkettőnek helyet adott a történelem során. Ennek
nem-ismerete, vagy az erről való szelektív „elfeledkezés” egy meglehetősen féloldalas
történelemszemléletet sejtet. Hasonlót ahhoz a káoszhoz, ami a nemzetiségi vagy
a vallásalapú szegregáció kapcsán tapasztalható.
Ez a történelemszemlélet persze lehet elfogadható egy magánbeszélgetésben az
említett kocsmában, és szó nincs arról, hogy a miniszterelnök egyedül lenne
ezzel. S éppen ez értékeli fel a megszólalás és közlés felelősségét. Az
említett parlamenti előzmények fényében pedig különösen felértékeli.
Mert lehet ugyan Robert
Schuman-ra hivatkozni, aki valóban keresztény Európát álmodott, de érdemes
lenne ilyenkor hozzátenni pár további tudnivalót is. Az egyik, hogy az említett
politikus akkor harcolt a nácizmus ellen, amikor ez korántsem volt a politikai
előmenetel előfeltétele. Amit az is bizonyít, hogy ennek következtében megjárta
Dachau-t (http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Schuman). A másik, hogy Robert
Schuman kereszténydemokrata talajon álló politikus volt. Így érthető a
személyes elfogultsága is akár a kereszténység irányában, de az is valószínű,
hogy számára ez nem a másokat kirekesztő centrális politikáról szólt. Miközben
az ő munkássága és a jelen közt eltelt évtizedekről sem árt nem megfeledkezni. S
arról sem, hogy az elfogultság nem jelent tévedhetetlenséget. Mely hatalmi
tévedhetetlenség hirdetése sokkal inkább az egyeduralkodó hatalmak, a
diktatúrák sajátja, és éppen a kereszténység helyezte papságát ebbe a
pozícióba. Ami azt is jelenthetné, hogy a kereszténység akár a szabad véleménynyilvánítás
elleni fellépésre is feljogosítva érezhetné magát.
Amire szintén volt
példa a történelem során. Elegendő az eretneküldözésekre vagy a
tudományfejlődés elleni fellépésekre gondolni. Amikor tehát valaki keresztény
gyökerekről beszél, akkor azt sem ártana tisztázni, vagy egyértelművé tennie,
hogy e tekintetben mire gondol. Mert kár lenne, ha olyan kép alakulna ki, hogy
a miniszterelnök által sokat emlegetett „centrális erőtér” vezetőjének
tévedhetetlenségét, az ellenvéleménynek a vallás pörölyével való szétzúzási
szándékát gondolhatnánk a kijelentés mögé. Miközben minden más nézettel szemben
intoleranciát hirdet esetleg, ami az új alaptörvény bevezetőjével kapcsolatos
vitákat juttathatja eszünkbe. A keresztény alapokat, majd a lakosság
megosztását hívőkre és hitetlenekre egy szövegblokkban emlegetni ebből a
szempontból nem szerencsés. Enyhén szólva nem szerencsés. Óhatatlanul arra utal
ugyanis, hogy aki keresztény, és ezt fennen hirdeti, azt kebelére öleli a
hatalom, míg mindenki mást eltaszít. Holott a hit még csak nem is feltétlenül
vallási kategória.
Márpedig amikor már
a diákság megosztása is napirendre kerül a szülők hite alapján ,
akkor nehéz ezektől a gondolatoktól szabadulni egy vallási ünnep közeledtével
adott miniszterelnöki interjú kapcsán. A kötelező hittan, illetve az az
álválasztás, ami az egyház kezébe helyezett erkölcstant nyújtja alternatívaként
végső soron ugyanis a diákság szintjére leszállított hitalapú szegregációt
jelenti. Oktatáspolitikai segédlettel nevelve az idegenek, másként gondolkodók
elutasítására.
Ami akár a családok szintjén is megnyilvánulhat, ha egy adott vallás családkoncepcióját
ismeri el a hatalom, vagy annak gyámolított szervezete, egyedüliként.
Így érthető, hogy az ellenzék egyik markáns képviselője szinte azonnal reagált
az említett interjúra, és sok pontját elutasítón reagált.
Amely reakcióra, természetesen, szinte azonnal megjelent a kormányzó FIDESZ szóvivőjének válasza.
Ez azonban kicsit kapkodónak tűnik. Selmeczi Gabriella ugyanis Gyurcsány
Ferencet teszi meg ünneprontónak a DK reakciójának időzítésével. Miközben az Új
Ember honlapján az olvasható, hogy „Ünnepi beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnökkel”.
Márpedig a miniszterelnöki interjú időzítéséről és annak pongyolaságairól,
tévedéseiről aligha az ellenzék tehet.
Simay Endre István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése