Hiba a kinek a készülékében?

Az internetes fórumokat, a híreket olvasva, és a rádiót hallgatva sokszor az az érzésem támad, hogy a gyógyszerek ide-oda gurigáznak. Lassan, mintha az egész ország egy nagy, elgurult tablettákkal felszórt hullámvasút lenne. Miközben a napi politika látszatcsatáitól hangos számos csatorna, olyan a világ, mintha tényleg elfeledkeznénk valami lényegesről. Mint amikor az ember elindul a konyhába, de mire odaér, elfelejti, hogy miért is indult. Látszólag minden rendben van. Felgyújtotta a villanyt, a gáz el van zárva, a csap nem csöpög. S valami még sincs rendben.

Valami ilyesmi érzésem támadt mostanság. Annak ellenére, hogy több, a témához való hozzászólásomban itt a blogon, magam sem voltam mentes attól, hogy összeszedjem a napok híreit, és megpróbáljak valami rendszert teremteni bennük. Valami olyanmódon, amire azt mondhatná bárki: hülyeség, de talán van benne rendszer. De van benne rendszer? Vajon nem csak valami nagy össznépi kommunikációs játékban veszünk részt, aminek végső soron mi magunk, a saját józan eszünk a tétje. Az, hogy vajon meddig tudunk a napi problémákba beletemetkezve elfeledkezni arról, hogy normális körülmények között a kutyát se kéne érdekeljen az, hogy ki a köztársasági elnök, vagy akár ki a miniszterelnök. Ám az ember egyszer csak ott találja magát abban a helyzetben, hogy világvallásmegváltó miniszterelnöki interjút és Jézushoz hasonlított plagizátort csurgatnak rá a hidegvízcsapból. Akik egyikénél sincs ott Gyurcsány Ferenc szakdolgozatának mindent megmagyarázó példánya.

Noha a mindennapoknak egyáltalán nem arról kellene szólnia, hogy Orbán Viktor milyen vezéri eszmék nyomába szegődve szólja le hol egy egész kontinens politikai rendszerét, vagy garantálja egy népcsoport jogait. Oly módon, hogy az előzmények alapján pont az ő garancialevele ér talán a legkevesebbet. Amire, például, a magánnyugdíj-pénztárak garantálásának esete lehet felhozható. Miközben, a másik oldalon, végső soron nem egy ellenzéki vezető évtizedekkel ezelőtti szakdolgozata körül kellene pörögnie senkinek. De ugye milyen könnyű belekeveredni akár pár mondat után ebbe az egész kommunikációs katyvaszba? Valóban könnyű. Mert általánosságban nem lehet nem figyelmen kívül hagyni mindezeket. Nem csak azért, mert a hírműsorok, akár kéretlenül is, beletolják az arcunkba mindezeket. Hanem azért, mert a holnap munkalehetőségei a ma politikájától függhetnek. A holnap gazdasági viszonyai a ma döntéseinek következményei.

Így, amikor a napok úgy peregnek egymás után, mintha valami állandósított választási harc dúlna, akkor tényleg valami baj van a készülékekben. Az adó és vevőkészülékekben egyaránt. Az adókészülékekben annyiban, hogy ameddig permanens választási forradalom zajlik, és naponta vívja valaki az aktuális széncsatát, addig alig van lehetőség értelmes párbeszédre. Addig felnőtt emberek, politikai hatalommal bírók viselkednek úgy, mint a hisztis kisgyerek, aki juszt sem mérlegel semmit. Mert ő eldöntötte, hogy tud a plafonon sétálni, vagy a falon keresztül közlekedni. S ez utóbbi megvalósításában az sem zavarja, ha üvöltve kell a fejével lukat ütni a téglák sorában. Lebeszélhetetlenül. Mert akkor el kellene ismernie, hogy talán mégsem ő az a bizonyos faljáró. Márpedig a felzaklatott idegek nem engedik meg, hogy akár véres fejjel is, de elismerje: nem volt igaza. Ha ilyenkor mégis azt hiszi bárki is, hogy csendes meggyőzéssel hatni tud rá, akkor hamar rájöhet, hogy a hatás akár pont az ellenkezője is lehet. A politikában ezekre a helyzetekre lehet talán leginkább azt mondani, hogy a süketek párbeszéde zajlik.

Azzal a különbséggel, hogy kiegyensúlyozott helyzetben ezek a politikai viták lezajlanak a parlamentben, és az emberek nem érzik állandóan a frontvonalon magukat. Élik mindennapi életüket, amiben a legnagyobb igény talán a körülmények állandóságára van. Megélhetési lehetőségre, és arra, hogy a sarki kocsmába, a buszon hazafele, vagy bárhol másutt nyugodtan válthasson szót az ismerősökkel. Anélkül, hogy perceken belül ne a benzin ára, a hajszálon függő megélhetés, és hasonlók kerülnének terítékre. Az állandósított forradalmi lendület azonban ezt lehetetlenné teszi. Olyanok között is egymásnak feszül sokszor az indulat, akik különben jól ellennének egy büféasztal mellett. Ott is szikrák pattognak, ahol sokkal inkább a napi gondok utáni megnyugvást remélne bárki is.

Amikor pedig eljutunk idáig, akkor bennem mégiscsak megfogalmazódik az a kérdés, hogy milyen érdek húzódhat meg mindezen hangulatkorbácsolások mögött. Miért kényszeríti a közélet arra az embereket, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami nélkül tulajdonképpen sokkal jobban tudnák eltölteni a napjaikat. S akkor megint csak a kommunikációs manipuláció az, ami a gondolatok előterébe tolakodik. Ameddig ugyanis az embereknek megadatik a napi hatalmi huzavona cirkuszában való szemlélődő részvétel cirkusza, addig talán kevésbé mérlegel mást. Az állandósított feszültség késleltetheti a reakciókat azokra a hatalmi dobásokra, melyek folyamatosan szalámizzák fel a közérdeklődést. Aki pedig időt nyer, az fásultságot nyer. Fásultságot, melynek elkövetkeztekor már csak keserű félmosollyal fogja tudomásul venni az újabb életszínvonal-romlásokat, az adóprés újabb tekeréseit. Bele sem gondolva abba, hogy a hatalom képviselőinek van-e ehhez valós indoka, vagy joga, felhatalmazása. Nem is talán a jogi, hanem az emberi felhatalmazása. 

Mert már csak egy kézlegyintéssel veszik tudomásul számosan, hogy a tükör nem tartozik a hatalomban levők lakás-felszerelési tárgyai közé. Vagy aligha tartozik, mivel hangos csörömpöléssel kérni ki magának, hogy azoknak meséljenek megélhetésről, akiknek „elfelejtettek” munkahelyet létesíteni, és akik jövedelménél akár százszor több a rendszeres jövedelmük. Ha pedig mégis eljut valaki addig, hogy valami mégsem egészen kerek a történetben, akkor még mindig ott van kéznél a jól bevált történelmi recept. Kinevezni az illetékes bűnbakot, vagy olyan homokzsákot biztosítani, akit nyugodtan lehet ütlegelni az éppen aktuális gumicsonttal. Ami jelenségeket végignézve tényleg azt hiszem, hogy valami igen alapos készülékhiba van a jelenlegi gépezetben. Mert az egyetlen rendszerszervező erőként a figyelemelterelést látom a rengeteg hülyeség közepette. Látszólag minden megvan, minden hatalmi poszt be van, vagy hamarosan be lesz öltve. S valami mégsem stimmel ebben a kivilágított konyhában.

Simay Endre István