Érettségi után(zat).

Mi tagadás nagy volt a kísértés, hogy az érettségik kapcsán leporoljam egyszer volt szakdolgozatomat, ami az érettségi szükségességéről szólt. Elvégre manapság amúgy is divat a szakdolgozatok felülvizsgálata, boncolása. Amiért nem tettem, az kettős okkal bírt. Az egyik, hogy az érettségi elleni hangulatkeltésre alkalmas, ha valaki felületesen olvassa. A másik pedig az, hogy akárki elolvashatja, mivel kint van az interneten. Az összes erényével és hibáival egyetemben, a http://www.euroastra.info/files/simay_szakdolg_erettsegi_vizsga.pdf címen. Most, hogy lezajlóban az érettségik, legalább az egyik ok részben kiesett, míg a másik mögött álló tartalom időszerű maradt.

Maga a kérdés mindenképpen, hogy „Kell-e nekünk érettségi?”, mely kérdésre annak idején abban sikerült megtalálni a választ, hogy kell, de nem ilyen. Olyan rendszerben sem, ami a szakdolgozat készültekor 2009-ben létezett. De olvasgatva a jelen állapotok leírásait, a felsőoktatás, valamint a közképzés különböző koncepcióit olyan sem, ami jelenleg létezik, ami a jelen évben zajlott. Mert Hoffmann Rózsa ugyan elégedett lehet, amennyiben elmondhatja: „bekeményítettünk”, de ahogy a vándorszobrok egyikének modellje, József Attila írta „sekély e kéj”. Ugyanis a valóságban a szigorítások pont az ellenkező célt érhetik el, mint amit optimistán tulajdoníthatunk neki. Az ugyanis, ha előkészítés nélkül szakad egy fokozottabb elvárásrendszer valakinek a nyakába, arra fel nem tudván készülni, csak frusztrálni fogja. Márpedig egy vizsgára való felkészülés, különösen egy, a diák akár egész további életét meghatározó vizsgára való felkészülés nem egy egyhetes procedúra. Normálisan biztosan nem. Legyen az akár egy megváltozott érettségi tematika, követelményrendszer, vagy a felsőoktatásba való belépés paramétereinek, a továbbtanulás elvárt irányultságának megváltozása.

Persze nem vitatom, hogy vannak olyan alanyi jogon mindenhez értők, és mindenhez jobban értők, akiknek ez nem számít. Nem feltétlenül azért, mert mindenhez értenek, hanem mert őket esetleg megvédi az alternatív csatornákon elért pozíció. Elvégre ki merészelne egy államtitkárt odaültetni egy matematika-érettségihez, hogy oldja már meg, ha arra jár. Másrészt a legtöbb mindenhez jobban értőről gyakran derül ki, hogy a tudásszintjük valóban nivellált. Azaz valóban közel egyformán értenek mindenhez, de ez a szint valahol a kétéltűek anyagcseretermékeinek ürítési szintjén van. De ezt a vonalat itt és most inkább el is vágom, szüneteltetem, elvégre nem is ez a lényeg. Vagy csak közvetve a lényeg, amennyiben az oktatáspolitika átlátó képességét jellemzi esetleg. Esetleg rámutatva arra, hogy az oktatáspolitika nagyjából annyira felkészült a feladatra, mint amennyi időt hagy a diákoknak.

Mert inkább visszatérnék ahhoz, hogy mennyi idő állt rendelkezésre a felkészüléshez. Nem csak a diáknak, hanem a tanárnak is. Alapvetően azt hiszem nem járok túl messze a valóságtól akkor, ha megkockáztatom a kijelentést, hogy kevés. Kevés ahhoz, hogy a tanárok szükség esetén személetet váltsanak, és érdemben tudják a diákokat felkészíteni a változó követelményekhez. Miközben társadalmilag mit sem változott az, hogy bár az érettségi önmagban továbbra sem lett a papírok ásza, a hiánya megbélyegez. Márpedig az érettségi bukás stigmatizáló hatásának elkerülésére mintha nem igazán születtek volna intézkedési tervek. Nem mintha a tervezőpapír ne bírna el mindent, és a terv megoldana egy évtizedes problémát. De legalább a szándéknyilatkozat szintjén el lehetne rugaszkodni attól, hogy mindenki annyit ér, amennyit kaparnia sikerült. Akár a más szemének kikaparásán, illetve a többiek teljesen ostobának nézésén keresztül is. Nos, mintha a szándéknyilatkozat is hiányozna ezen a téren.

Amiért ez veszélyes, az nem az alkalmatlanok kiesése a rendszerből, hanem sokkal inkább az, hogy az oktatás befekszik az előbb említett szemléletnek. Márpedig ez az a szemlélet, ami kasztosít. Az a diák, akinek a családja eleget kapart, az ugyanis majd részt tud venni a különórákon. Azokon, amiken lehet, hogy egy életre megutálja az immáron nem önkiteljesedést, hanem teljesítménykényszert, családi elvárást jelentő tanulást. Alighanem át fog jutni az érettségin, és akár az államilag finanszírozott helyekre is bekerül. Jobb esetben valahogy kiheveri a különórák okozta traumát, és talán a család sem fog irreális elvárásokat támasztani vele szemben. Így, ebben az esetben, szerez egy diplomát, amivel könnyedén lehet, hogy nem tud mit kezdeni. Azt, hogy önszántából hány továbbképzésen fog részt venni, borítékolni lehet. Ellenben tovább fogja tudni vinni a család elvárásait, és a gyermekeinek sem lesz jobb. Rosszabb esetben rögtön az elején tele lesz a hócipője az egésszel, és ameddig a család rugdossa teljesít, majd az első adandó alkalommal elsüllyed valahol a mélyben. De, mint látható, még az oktatáspolitika által is kedvezményezettek esetén sem feltétlenül pozitív hozadéka lehet a játékszabályok menet közbeni megváltoztatásának.

Akinek a családja nem kapart eléggé, és ezáltal szinte semmit sem ér az oktatáspolitika és kormányzati álláspont jelenlegi állapotában, az különösen ki van téve a leszakadásnak. Nem azért mert tehetségtelen, hanem azért, mert a család nem fogja tudni megfizetni azokat a különórákat, amik a röptében változó követelményekre készítenék fel. Legyen az akár a humán terület, vagy a valamiért csak a szavak szintjén, vagy ott sem, pártolt reáltantárgyak egyike. Így végső soron ezen a csatornán elég gyorsan rövidre zárható az alattvalói kaszt utánpótlása, akivel szemben már az sem követelmény, hogy legalább élete első két évtizedét információszerzéssel, szemléletének tágításával töltse. Az oktatáspolitika ugyanis látványosan lemond azokról, akik betöltötték a tizenötödik-tizenhatodik életévüket. Hoffmann Rózsa számára ők nincsenek is talán. Vagy csak valami zavaró tényezőként.

Igaz zavaró tényezőként korábban is jelen vannak a diákok az iskolákban, de erről az iskola-milíciáknak kell majd gondoskodni. Az azonban szinte biztos, hogy nem csak azok fognak kiesni az oktatási rostán, akik fiatal korban a bűnözés irányába fordulnak. Könnyedén elképzelhető, hogy az akinek a szülei az egymillió nem létező új munkahely kárvallottjai közé tartoznak, kénytelen családi kenyérkeresettel foglalkozni az irodalmi nagyságok előtti leborulás helyett. Igaz, még ebben az esetben is választhatja azt a megoldást, amit éppen az irodalmi, művészeti nagyságok közül többen megtettek annak idején. Átlépheti az országhatárt, és világgá mehet. Kétségtelenül hozzátéve ezzel sokat a saját kiteljesedéséhez, és élete megalapozásához, de igen keveset kamatoztatva tehetségéből a hazai határok közepette.

Mely határokat különben szinte bármely fiatal diplomás, vagy egyetemista lényegesen könnyebben lép át abban a tudatban, hogy diplomásként itthon nem kívánt személy. Nem a szavak, hanem a társadalmi gesztusok szintjén, mely gesztusok éppen arról szólnak, hogy az, aki itt végez, készüljön fel sok mindenre, amihez végső soron köze sincs. Diplomadolgozata, de akár tudományos fokozata bármikor lehet személyes támadások célpontja. Az ugyanis, hogy jelenleg politikusok ellen alkalmazzák a bizonyítatlan gyanú romboló hatását, példát mutathat bárkinek. Bárkinek, aki szakmailag nem, de emberileg erodálni akarja a vetélytársat. Ha emellé azt a helyzetet is hozzásúlyozzuk, hogy a munkahelyek számának alakulása enyhén szólva is megtorpant állapotban van, akkor ez korántsem a hazai kibontakozásnak kedvező hangulatot erősíti. Aki tehát kevesebb kaland-, de több megélhetési biztonság iránti vággyal néz a jövő elé, az ma is sokszor szemez a repülőjegyekkel. Arra pedig már februárban rámutattam, hogy a külföldre orientálódás akár a középiskolás évekre is áttolódhat.

Kicsit messze kanyarodtam az érettségiktől az igaz. De azért alapvetően a középfokú képzés nem egy önmagáért való tényező. Nem egy olyan pontja az életnek az érettségi, ami lóg a levegőben. Előzmény és utóélet nélkül. Márpedig, amikor elé tesznek egy iskolai rendőrséggel fenyegetett hétköznapot, egy ideológiailag idomító hittanos erkölcsoktatást, majd mögé tesznek egy fékezett habzású állami támogatást a felsőoktatásban, akkor immár nem csak szakmailag lesz kérdéses az érettségi szükséglete. Pontosabban a hazai szükséglete. Még pontosabban annak a hazai megszerzése iránti szükséglet. Az ugyanis, aki csak egy kicsit is megteheti, hogy gyermeke ne egy állami kvótáktól ötletszerűen függő rendszerben legyen szellemi darálmány, meg fogja kísérelni a gyermeket kivonni ebből a folyamatból. Egy gyermek tanulmánya ugyanis a diplomáig évtizedeket átívelő program. Nem olyan, amit ötletszerű követelményzsonglőrködéssel lehet érdemben befolyásolni. Legfeljebb a középszer oktatáspolitikai győzelmének lehet szellemi obeliszket állítani. Mert a valós tervezésben segítséget nyújtani képesek képzése meghiúsul, vagy külföldre tevődik át.

Simay Endre István