Anglia: kőbunkók és korosztályok

Az angol népszavazásról, mint az várható volt, egyre születnek az elemzések. Lassan felduzzasztják a Temzét is. Érthetően. Nagy tanulsággal szolgálhat. Legtöbbször attól is függően, hogy ki honnan akarja nézni. Pannóniai V. Orbán például a migránsozásig jutott. Mások, például London polgármestere, az angliai regionális szakadás végletéig.

Amely annyiban végletes, hogy London kiszakadását vizionálja. Legalább annyiban, hogy Skóciához, illetve Észak-Írországhoz hasonlóan önálló tárgyalási félként ülhessen asztalhoz akkor, amikor az uniós kiválás belső következményeit tárgyalják. Amelyek nyilvánvalóan többrétűek. Mint a torták. Vagy a hagyma. Mely utóbbi sem okvetlen jó szagú, amikor rárohad valakire. Ahogy a Brexit-népszavazás következményei is rárohadhatnak az angolokra. Akik esetében ismerté váltak azok a statisztikák, amelyek a szavazók megoszlásáról adnak némi áttekintést. Így arról is, hogy a népszavazást nagy átlagban a máséval vert csalán tanmeséje jellemezte. Nem is főleg területi, mint életkori okokból. A felmérések alapján ugyanis a fiatalok zöme az unió mellett tette le a voksát. Miközben 50-60 évig kell majd együtt élnie azon korosztályok döntésével, amelynek tagjai évtizedekkel rövidebb ideig „élvezhetik” majd a következményeket. Ahogy szinte biztosan a kérdést eldöntő hatvan felettiek között fogjuk megtalálni azokat, akik alanyi jogon fogják a mostani ifjúságra tolni a következményekkel való megharcolást, és elvárni az életkor iránti elfogultságot. Összekeverve azt, hogy a buszon átadni a helyet, és orbitálisan szívni egy bukófordulót vett országban nem egészen ugyanaz a kategória.

S talán az sem véletlen, hogy megugrott azoknak az angoloknak a száma, akik a kivándorlás feltétele, az útlevél megszerzése iránt kezdtek hevesen érdeklődni. Mely internetes keresések egyik mellékzöngéjeként kiderült: a szavazók jó része azt sem tudta milyen következménye van a szavazatának. Ami emberi okokból különben érthető. A napi szívásokból egyre jobban kikerülő korcsoportokat lényegesen könnyebb érzelmileg befolyásolni, mint azokat, akik kénytelenek napi szinten mérlegelni az érvrendszereket, gazdasági lehetőségeket. Igaz, ez a megoszlás nem is csak korcsoportok kérdése. Itt már lényeges lehet a vidék-város eltérés, illetve az iskolázottság is. Bár talán nem is annyira csak az iskolázottság, mint az ezzel is összefüggő, általános, információéhség. Gondolva itt a politika, a történelem, a gazdaság, a tudományok ismereteire, és nem a szappanoperák napi mozzanatai iránti fogékonyságra. Valami ilyesmi tükröződik a The Guardian felmérésében is. Ennek alapján igazolódni látszik az, hogy részben tényleg a „vidék” döntött.

De ugyanakkor nem csak az derül ki, hogy az unióban maradásra elsősorban a fiatalok, illetve a városokban szocializálódott fiatalok szavaztak. Az legalább olyan markáns vonulat, hogy az unióellenesség az alacsonyabban iskolázottak körében tarolt. Azok körében, akiktől „elvárható”, hogy a konkrét ismereteket, érveket könnyebben helyettesítsék előítéletekkel, illetve a tekintéllyel. Még akkor is, ha az utóbbi iránti fogékonyságot egyfajta tiszteletnek élik meg a mindennapokban. Amelyet gyakran, és nem csak az angolok körében tapasztalhatunk meg. S amelyből fakadhat különben a korábban említett fals, a tudás és ismeret iránti tiszteletet az életkornak szólóval összekeverő, tiszteletelvárás is. Amely szemlélet szintén nem angol specialitás. Ahogy a többi, korábban említett jellegzetesség sem.

S ez szintén lehet a Brexit-szavazás egyik tanulsága. Az, hogy lényegesen könnyebben befolyásolhatók azok, akik már alig érintettek a döntésük következményével. Valamint azok, akik alacsonyabb informálódási igénnyel rendelkeznek. Lehetőleg olyan körülmények között, ahol kevésbé számítanak a nagyobb szociális rendszerek. Ahol nyugodtan leélheti az életét úgy, hogy a szomszéd falu is messze van. A szomszéd megye túlsó vége pedig már egy másik galaxis. Mely utóbbi jelenség, nyilvánvalóan nem teljes körben, de az egzisztenciálisan, illetve szociológiailag atomizált városi lakosság-rétegekre is igaz. Természetesen szintén nem csak Angliában. Egyáltalán nem véletlen az, hogy a populista demagógiákat általában az iskolázatlan tömegeknek, mintegy zsigerileg, a gyíkagynak, „címzik”. Ahogy az sem véletlen, hogy az urhatnám vezetők igencsak igyekeznek utánpótolni a tanulatlan tömegeket, és atomizálni a társadalmat.

Végezetül: minden párhuzam a fentebb leírtak, valamint a magyar tendenciák között sajnos nem feltétlenül a véletlen műve. Mely tendenciák alatt az oktatás szétverését, a permanens szabadságharc változó ellenségképeit lehet érteni. Miközben hat a generációk, az egyes lakossági csoportok egymásnak feszítését célzó szándék is. Ugyanakkor persze lehet az angliai tanulságok egyike az is, hogy szinte azonnal társadalmi mozgalom indult egy ellenoldali döntés eléréséhez. Vagy legalább annak elérésére, hogy a döntés következményei jobbára csak azokat érintsék, akik azt meghozták.

Andrew_s

Orbán a nemzeti tutimondó

Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Miközben a nemzetközi sajtó az angol népszavazással, és várható hatásaival van elfoglalva, népünk nagy vezére, Orbán Viktor, a pannon géniusz megtartotta a szokásos Kossuth-beszédet. Mármint a Kossuth Rádióban. Abban olyasmiket is hangoztatva, hogy a sportot nemzeti ügynek kell tekinteni. Habár, emlegetett pár mást is.

De azért ez a kell, a fenének sem kell. Aki akarja, tekintse a sportot nemzeti ügynek. Aki meg nem akarja, hadd utálja nyugodtan. Még akkor is, ha tudjuk: egy diktátor hobbija fontos dolog. Nem véletlenül rohad a stadion Nicolae Ceausescu szülőfalujában. Azt is roppant nagyon fel kellett építeni. De ettől még Orbán tarthatja nemzeti ügynek a sportot. Ahogy a római diktátorok is fontosnak tartották a népszórakoztatást. Bár arrafele kenyeret is emlegettek ennek kapcsán. Azonban ez ne szegje senki kedvét, akinek kell a sporteredmények feletti polemizálás. A magyar kormányfőnek is szinte biztosan hálásabb szerep, mint az államvezetés egyéb, sokkal macerásabb, illetve aprólékosabb ügyeivel foglalkozni. Különösen most, hogy a nemzetközi helyzet is fokozódhat, és esetleg nem lesz elég a molylepke-osztályú zsenik által előpufogtatott frázisok utóböffenéseinek ismételgetése.

Bár, az is valószínű, hogy a híveknek simán el lehet mondani a frázisokat. Nekik az FHB-vezető ügye egészen biztosan nem koncepciós ügy, az ultrák igaz hazafiak, a focisták hősök, és Orbán egy zseni, aki nagypapa lett. A többiek meg úgysem számítanak. A Fidesznek. Ahol simán beveszik, hogy a liberalizmus egy baloldali ideológiai, és a „balliberális” eleve szitokszó. Elvégre az, aki szerint a menekült elsősorban ember, nem lehet más, mint csirkefogó. Mert az, aki szerint attól lesz valaki emberebb, hogy a gólya Záhony és Hegyeshalom között ejtette fejre, alanyi jogon zseni. Mint Orbán Viktor. Aki ki nem hagyott volna egy kis migránsozást. Az angol referendum kapcsán is. Amellyel kapcsolatban olyasmiket emlegetett, hogy a bevándorlás kérdése alapvetően meghatározó volt a brit népszavazás eredményét illetően.

Ami lehet, hogy igaz. Mert miért hinnénk, hogy a birodalmi nosztalgiára fogékonyak csak más országokban fordulhatnának elő. Nyilván vannak Angliában is. De azért az arányok vitathatóak lehetnek, mert a skótok már kiválnának, és az unióban maradnának. No meg persze azonnal elkezdődött az újabb szavazást célzó petíció tömeges aláírása is. A magyar miniszterelnöktől persze elvárható lenne annyi arányérzék, hogy az Angliába bevándoroltak kérdését, a gazdasági exodus kormányának fejeként nem feszegeti. Mert a szigetországban tényleg tömegesen vannak jelen gazdasági menekültek is. Akik között nem kevés, hanem több százezer magyar is van. Amikor tehát Orbán Viktor az Angliába munkát vállalókat emlegeti, mint problémát, akkor valójában a saját kormányzásáról is elég komoly kritikát mond. Ha a molylepkék nem is engedik ennek felismerését. Ahogy valószínűleg afelett is szívesen elsiklik, hogy a százezrek hazatérte nem csak az angol, hanem a magyar gazdaságot is romba döntené. De a foglalkoztatási statisztikát mindenképpen.

Márpedig Orbánnak alighanem a fő ellenfelei között ott van a valóság is. Amellyel szemben mégis csak jobb a szotyola-rágás, és vejjel való pálinkázgatás. Különösen az utóbbi. Akár csak úgy, magányosan is. Meg persze a sport, mint nemzeti ügy. A többi nemzeti ügy úgyis csak gondolkodásra késztetné a végén. S kinek kell az ezzel járó fejfájás? A kormányfőnek biztosan nem. Neki megvannak a maga szellemi kaptafái, és kész. A világ meg igazodjon hozzá. Csak azok a hangok ne háborgatnák néha.

Andrew_s

Anglia: politikai géprombolás

A BBC előrejelzése szerint győzött az önálló birodalom iránti vidéki nosztalgia Angliában. Jönnek az értékelések majd orrba-szájba. Csak győzzük hallgatni, illetve olvasni. Az azonban biztos, hogy szép nagy lesgólt kapott az Európai Unió.

Ugyanakkor az is bizonyos, hogy példát adhat az izoláció híveinek. Nem csak abban, hogy ki lehet válni egy nagyobb rendszerből. Abban is, hogy sok területen neki lehet gyürkőzni a munkának. Számos területen a nem feltétlenül túlfizetett vendégmunkások dolgoznak arrafele is. Ahogy Németországban, Franciaországban is. A nacionalista angolok ezt követően nekifognak állni az útburkolásnak, csatornapucolásnak? Nagyjából annyira, mint a decibelmagyarok itthon. Úgyhogy rá fognak jönni arrafele is, hogy a vendégmunkás kelleni fog. Csak kicsit drágábban. Talán nem véletlen, hogy skótok az EU-ban maradnának. Alkalmasint persze azért is, mert a szárazföldi terület, még mindig nagyobb piac, mint a bezárkózó, és már korántsem világ-gyarmatbirodalom szigetország.

Miközben az európai országoknak hosszú távon nem igazán van alternatívája a birodalmasodással szemben. Illetve van. A gazdasági és világpolitikai elsüllyedés, jelentőségcsökkenés. Jelenleg a birodalmasodás messzebbre, a jelentőségcsökkenés karnyújtásnyira került. Az előbbivel sokat nyerhetett volna sok-sok ember. Az utóbbi azt jelenti, hogy csökkenő nemzetközi szerepből fakadó erőforrás-beszűkülés sokaknak hozhat rosszabb helyzetet. Még akkor is, ha a nemzeti oligarchák gazdagodni fognak. Mert a kevesebb erőforrás felett élesebb lesz a marakodás. Az országoknak egymással is. Amely utóbbi feléleszthet egy gazdasági hidegháborút, majd ezzel olyan szintű feszültségeket, amelyek végül mégis kikényszerítik a birodalmi szintű működést. Csak sokára. Egy rosszabb állapotú helyzetben. De jellegét tekintve mégis egy föderatív, egyesült államok rendszerét. Ahogy Róma sem maradt annak idején városállam, és Görögország is egységes közigazgatásba olvasztotta a városállamokat. Az előbbi jó ütemérzékkel évszázados birodalmat hozott létre. Az utóbbi nosztalgikus válsággóccá vált. De a városállamok kora mindkettőben eltűnt.

Az Európai Egyesült Államok is valószínűleg éppen úgy létre fog jönni, ahogy annak idején a géprombolók sem tudták tartósan hátráltatni az iparosodást. A politikai géprombolók ettől még nagy kárt okozhatnak. Magyarország pedig kezdhet felkészülni arra, hogy mit kezd majd azzal a jelenséggel, ha esetleg pár százezer magyar, korántsem csalódástól mentesen, hazatér. Különösen, mert korántsem biztos, hogy a statisztikai célból összehazudozott közmunkarendszerben gondolják megtalálni életük értelmét. De ez még várat pár hónapig magára. Meg talán az angol kilépés sem biztos. S korántsem biztosan teljes.

Andrew_s

Szentendrei játszótér csak szűrteknek

A gyermekek közül alighanem azok a legsérülékenyebbek, akiknek egyéb problémájuk is van, mint az, hogy gyermekek mai Magyarországon. Mely, ismerve a közbutítás rendszerét, a gyermekszegénységi viszonyokat önmagában sem problémamentes. A gyógypedagógiai segítségre szorulók azonban mégis több problémával kell, hogy megbirkózzanak. Őket és családjukat szívatni nem éppen a humánum csúcsa.

Azért, mint arról a Nol.hu hírt adott: Szentendrén mégis sikerült. Azzal, hogy a térégi ellátást biztosító Bárczi Gusztáv Általános Iskola tanulóit is sikerült eltanácsolni az iskolához közeli játszótérről. Is, mert Zakar Ágnes, a kormánypárt képviselője minden iskolának javasolta, hogy a diákjaik menjenek a fenébe. Azon az alapon, hogy a Szegedi utcai játszótér szűk körű felhasználásra épült. Írván „ez egy környék gyerekeinek és nem iskolai táborozóknak épült kis játszótér!” Amelyben félig-meddig biztos van igazság. Annak ellenére lehet igazság, hogy töredelmesen bevallom: nem jártam arra. Ellenben, s talán Zakar képviselőnővel ellentétben, jártam már játszótereken. Így lehetőségem nyílt látni, hogy a gyermekek sokszor tényleg nem a rendeltetés szerint használják a játszóteret. Mert ahelyett, hogy habos-rózsaszín ruhácskában ülnének, és Wass Albert kötelező körmondatain palléroznák hongyermeki lelküket: játszanak a játszótéren. Hintáznak, ugrálnak, szórják a homokot, és megannyi rémes dolgot művelnek. Ezzel márpedig kétségtelenül elhasználják a játszótér eszközparkját. Amely így néha-néha felújításra szorul.

Ezt az elhasználódást egészen biztosan el lehet odázni a gyermekek eltanácsolásával. De valószínűleg életszerűbb az, ha a felújítási ciklusokat rövidítik le. Illetve, ha nagyon szükséges, akkor parkőrt alkalmaznak. Akár úgy is, hogy az így felmerülő extra költséghez való hozzájárulásra hívják fel a használókat. Nyilvánvalóan úgy, hogy pontos kalkulációval és a realitásoknak megfelelően. Mert természetesen tudom: hozzá lehet vágni a szülőkhöz olyan számlát is, amire tekintettel az országból kivinni is olcsóbb a gyermekeket. De addig is: jól meg lehet vágni a szülőket. Különösen azokat, akiknek a gyermeke ilyen-olyan extra problémákkal küzd. Amolyan sajátos nevelési igényű diákok. Mint például mozgássérültek, autisták, Down-szindrómások. Akik kimarása egy játszótérről azzal az extra optikai tuninggal is kecsegtetheti a kormánypárti kartársakat, hogy a széplelkű környékbeliek nem szembesülnek azzal: nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint ők. Mert természetesen tudom: a Fidesz-KDNP rajongó és szavazótábora maga a tökéletesség csúcsa. Nekik és vezérüknek a hangok is megmondták.

Ahogy valószínűleg Zakar Ágnesnek is megsúgták a hangok az olcsó népszerűség-hajhászás jobboldalról biztosított receptjét. Már akkor is, amikor az említett iskola előtt kilobbizta a parkolási tilalmat. Amellyel kapcsolatban most olyanokat mondott a Nol.hu szerint, hogy „Szentendre olyan kicsi, hogy egy másik játszótér könnyen elérhető, és a parkolás esetében is „maximum tíz méterekről” vitatkoznak”. Amiből, talán könnyelműen, arra is következtethetünk, hogy a képviselőnő eddig jobbára csak fényképen látott mozgássérült, illetve (21)triszómiás gyermeket. Mert ebben az esetben, de számos más esetben is előfordulhat, hogy nem tíz „méterek”, de olykor még fél-méterek is számíthatnak. A gyermekeknek, és az őket támogató szülőknek egyaránt.

De természetesen tévedhetek, és előfordulhat, hogy a képviselőnő gyakorló gyógypedagógus, és pusztán a szélsőjobb felé kacsingatók szavazatai nyomán jutott a parkolási tilalmat támogató következtetésre. Azért azok a „tíz méterek” csak elszabadíthatják a fantáziát. Például elképzelve, hogy a képviselőnő a rekkenő hőségben miként közelítené meg azt az akár csak pár tíz méterre levő sörcsapot akkor, ha az egyik lábát térdben felkötnék, és azt mankóra cserélnék, és a szeme elé a szükségesnél tíz dioptriával erősebb szemüveget tennének. A huszadik méternél már valószínűleg erősen átértékelné a távolságokat és fényviszonyokat. De természetesen csak a gondolatkísérlet szintjén emelgetve az előbbieket. Mert azt fel sem tételezem, hogy egy tökéletes párt tökéletes képviselője, akár csak a gondolattal is eljátszana a világ és a genetika változatosságát illetően.  

Andrew_s

Vállalkozó-szolgák képzése

Miközben a körúton éppen megint nem lehet közlekedni a nagy örömködések miatt, azért nem árt szem előtt tartani, hogy az országnak a foci EB után is „ki kell nyitnia”. Vagyis a világ megy tovább. S akkor megint lehet majd például a szakképzéssel is foglalkozni.

Mert a kölök csak nő, mint a gomba. S nem mindenkiből lesz főfoglalkozású focidrukker. A többieknek nem árt, ha van valami szakmájuk. Még akkor is, ha a kedves szülő be tudja nyomni valami elit gimnáziumban. Hátha mégsem kell a kutyának sem, mire végez. Elvégre a kedves szülő kieshet addigra a pixisből, vagy simán csődbe jut. Úgyhogy legyen valami szakmája a csemetének. Még akkor is, ha kiváló közmunkaprogramjaink vannak a tanulatlanul serdülteknek is. Meg a tanultaknak is. De ez egy másik sikertörténet. Egyelőre maradjunk a szakképzésnél, amiért mostanában aggódni is trendi. Nem is véletlenül. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten és milyen színvonalon zajlik ez a képzés. Mely két fogalommal kapcsolatban az a közkeletű tévedés, hogy magas szinten és még magasabb színvonalon legjobb. Amelyhez sokszor elfelejtik hozzátenni, hogy még a gyermeknek sem feltétlenül. Hát még a munkaerőpiacnak.

Annak a munkaerőpiacnak, amelynek vállalkozásilag a két igen meghatározó szegmensét alkotják a családi kényszervállalkozások, és családi kisvállalkozások, valamint a nagyvállalkozások. Beleértve azokat a hazai viszonylatban nagy vállalkozásokat is, amelyek nagyvilági alapon a középvállalkozások sorát gazdagítanák. Biztos vannak persze hazai középvállalkozások is. Ahogy középréteg is van. Ha elég alaposan keresi valakik, akkor a statisztikában biztos előfordulnak. Maradjunk egyelőre mégis az előbb emlegetett két szektornál. Amelyek közül a családi vállalkozások nem kis része legfeljebb akkor igényel komolyabb szakember-utánpótlást, ha kiderül: a családban több az elszánás, mint a tudás. Ennél kevesebb sokszor csak pénzből van. Amiből az következik, hogy ameddig lehet, kihúzzák a legolcsóbb munkaerővel. Szakképzettekből is. Korántsem a magasan képzett szakemberekre vadászva. Aminek meg van az a hiúsági többlete is, hogy boldog mosollyal mehetnek csődbe. Mert milyen dolog is lenne, ha a magasan képzett fiatal, kiröppenve egy szuper szakközépiskolából többet tudna, többre lenne képes, mint a kenyéradó gazdája. Valószínűsíthető tehát, hogy a hazai kisgazdaságok nem igazán érdekeltek egy magasan a nemzetközi léc felett teljesítő szakképzésben. Ami ráadásul költségvetésileg sem olcsó. Következésképpen telitalálat lehet ebben a szegmensben az a demagógia, hogy „alapos alapképzés legyen, és majd az ÉLET megtanítja a szakit a gyakorlatban”.

Az említett vállalkozási szegmensek másika, a hazai nagyvállalkozások esetében szintén viszonylag kevés magasan kvalifikált szakemberre van szükség. A hazai viszonyok között azt a keveset képesek az egyetemet elvégzettekből is felvenni. Legalább van némi elméleti ismeretük is, és azt a kevés szakmai ismeretet, amit megkövetelnek tőlük, tényleg képesek erre alapozva elsajátítani. Ha a végén kiderül, hogy elméletileg is jók, és a szakmát is képesek magas szinte elsajátítani, akkor vagy kiemelik őket középvezetőnek, vagy távoznak az országból. Illetve, megszöktetik a cégtől a már középvezető, és gyengébb képességű figurák. A szalag mellé pedig nem mérnöki tudás, hanem maximális szabálytisztelet, monotonitástűrés és egy szűk ismereti spektrum kell. Lehetőleg nem túl drágán. A nagyobb cégekben tehát szintén nem azokat keresik nagy számban, akik egy magas szinten teljesítő szakközépiskolából, magas szakismereti szinttel kerülnek ki. S a kisvállalkozásokkal ellentétben a nagyvállalkozási lobbi akár nyomásgyakorló erővel is bírhat annak érdekében, hogy a szakképzés inkább a biorobot-képzésről szóljon.

Lehetőleg elég fiatalon besorozva a leendő munkaerőt egy olyan életpályagörbe teljesítésére, ami ezen nem nagyon terjeng túl. S azért is viszonylag fiatalon, mert akkor kisebb az összehasonlítási alapja. Annak érdekében például, hogy a pályaorientálót szemközt röhögje. Főleg, ha az a szülőket képes meggyőzni: jó lesz az a gyereknek. S akkor, ha hazánk a generációkra kiható stabil gazdasági és vállalkozási környezettel bíró országok közé tartozna, akkor még akár igaza is lehetne a gyermekeket pályaorientálóknak. Ahogy azoknak is, akik szerint teljesen rendben van az, hogy az egyszer már megtanultakra építve nem kell egy adott tárgyat bővítve újratanítani. Segítve az egyszer már megtanultak bevésését, és építkezve az említett tudásra. Az ismétlést is „betudó” oktatás apostolai persze nyilván felül bírtak emelkedni a Hófehérke és a hét törpe szintjén. Csak ők azt szeretnék, ha beosztottaik maradnának szellemi és szakmai törpék.

Azon tehát nem nagyon kell csodálkozni, ha a fenti, alapvetően a szakképzés korlátait lerögzítő, és a színvonaltalanságot erénnyé nemesítő gondolatok visszaköszönnek Parragh Lászlónak, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének a megszólalásában. Neki, a vállalkozók képviselőjének, a humanoid célszerszámok „legyártása” teljesen megfelel.

Andrew_s