A remény elrablása

Videó-felvételen járja be a netet Dánielfy Zsolt előadásában Kotzián Rudolf verse. Világos üzenettel: dögölj meg, ha nem a Fideszre szavaztál. Semjén Zsolt hálakönnyes köszönetet mondott a határon túli szavazatokért. A Fidesz-nek megvan a kétharmada. Az ellenzék pedig, töretlen lendülettel, önmagával van elfoglalva. A Fidesz kétharmadának azonban nem az ellenzék legyőzése adja meg a történelmi jelentőségét.

S még csak nem is az, amit a kommunikáció köpköd bele az emberek orcájába. Miszerint a többség egyetért az eddigi kormányzással, és biztosította a további utat a matolcsysta gazdaságpolitika tündérmeséjében. A kétharmados, vagy négyötödös többséget a Fidesz mindenképpen biztosította volna magának. Aki azt hiszi, hogy ennek érdekében nem lépett volna koalícióra a Jobbikkal, valami különleges szert szedhet. Ahogy az LMP csatlakozása kapcsán sem ápolok különös kétségeket. Orbán Viktor mögé tehát kijelentő módban lehet odaállítani a számítottan gründolt többséget. A Parlament politikai többségét tehát nem lett volna gond kiállítani, és biztosítani a megfelelő kezeket a megfelelő gombokon. A kisebbségből, a kompenzációs matek nélkül ötven százalék alatti támogatottsággal, biztosított parlamenti többségnek sokkal nagyobb jelentősége van emberileg, mint politikailag. Nevezetesen a kádárista nosztalgia felébresztése. Csak nem a háromhatvanas kenyér, hanem a hatalomtechnika oldaláról.

Annak idején ugyanis volt már egy jelentős mértékben manipulált szavazás, melyet kék cédulák kézen-közön előfordulása jellemzett. Valószínűleg akkor sem a szavazás végeredménye volt a valós hatás, hanem az, ami utána következett. A diktatórikus hatalom konszolidálásának ugyanis nagyon fontos lépése, hogy kialakítsa a saját megingathatatlanságának képzetét. Ebben pedig az elcsalt, manipulált választásnak nem a csalás ténye a lényege. Akár még az is megkockáztatható, hogy érdeke a manipuláció tényének tudatosítása. Lehetőleg úgy, hogy a megdönthetőség hiú látszatát kölcsönözze. Nagyjából ahhoz hasonlóan, mint amikor a szökés látszólagos lehetőségét nyújtják egy fogolynak, majd előre tervezetten elkapják, és még jobban megbüntetik. Egy idő után nyitott ajtók mellett sem fog nekivágni. Mert elveszti a legfontosabbat. A reményt.

S most ne feszegessük azt, hogy ebből a szempontból az 1956-os események is nagyon könnyen értelmezhetők egy, a hatalom belső viszonyainak átrendezését is szolgáló szándékos gőzleeresztésként. A folyamat végén minden esetre előállt az a tömeg, ami a hatalommal szemben reményvesztetté vált, miközben megtanult túlélni. Rendesen elment mindig a választásokra, és megválasztotta azt, akit Pozsgay Imre a Hazafias Népfront nevében átnyújtott tálcán. Majd hazament, és elolvasta a sorok közti üzeneteket, és nagy ívben tojt a törvényekre, szabályokra. Nem köpte le a párttitkárt, de nem is foglalkozott vele. A személyes túlélésnek azonban a hatalommal szembeni feltétlen elfogadás látszatának biztosítása volt az ára. Aminek mélyén a reményvesztettek apátiája húzódott meg. Ha innen nézzük, akkor a Fidesz kétharmada is felértékelődik.

A választási matek azt nyújtotta, amit vártak tőle. Valós kisebbségi támogatottsággal is biztosította a parlamenti kétharmadot. Megüzenve a többségnek is: „Akármit tesztek, maradunk”. Az is világos, hogy ebből a szempontból az egyedüli többség sokkal értékesebb, mintha Orbán Viktor koalícióra kényszerül. A látható és pártokba szervezet ellenzék szerepe ezt követően erősen alárendelt lehet. Ahogy a rendszerváltás előtt is jelentősebbek voltak az aluljárókban osztogatott szamizdat-kiadványok, mint a hivatalos szakszervezeti mozgalmak mintájára szervezett párt-megbízásos megoldások. A SZOT-ról világosan tudható volt, hogy a Párt kinyújtott keze. De ha nem lett volna az, akkor is ezt a képet táplálták. Nem véletlenül. Ahogy Orbán Viktor nem véletlenül épült rá már ellenzéki korában is a szakszervezetekre. S szomorú, hogy hatalma eddigi négy évében sem sikerült a szakmai szervezeteknek szakítani ezzel a képzettel. Ez ugyanis kiválóan alkalmas az egzisztenciális reményvesztés kialakítására, a totális talajvesztés képének megalkotására. Virtuálissá téve a személyes, egzisztenciális kilábalás lehetőségét. Arra az esetre, ha valaki nem a Fidesz-talpak nyalásán keresztül akarna érvényesülni.

Amennyiben a Fidesz valóban a reménytelenség diktatúráját akarja építeni, akkor egyre jelentősebb hatalomkonszolidációs lépésekre lehet számítani. Arra, hogy a Fidesz valóban le fog ülni a szakszervezetekkel tárgyalni. Egyfajta csendőr-pertuban, de le fog ülni. S várhatóan létre is fognak jönni megállapodások. Olyanok, amelyeket mindenki nagy eredményként fog beállítani, de érni pont annyit fognak, mint a megállapodások a diákszervezetekkel, vagy a pedagógusokkal a HÖOK és a SZOT-osított szervezetek tárgyalásai nyomán. Az álcivil szervezetek prototípusaként a CÖF már létezik. Nyilván lesznek erősen koncepciógyanús ügyek is, mivel építeni kell a „ne ugrálj, mindenhol ott vagyunk” képzetét. A jelenlegi kisebbségi támogatottságot ugyanis kénytelenek lesznek többségi látszattá konvertálni. Ehhez pedig a reményét vesztettek kussolása, kussoltatása, és ezzel a hallgató kushadás asszisztenciája kell.

Ha másért nem azért, hogy utána rá lehessen sütni ugyanazt a bélyeget mindenkire, aki itt él, mint a rendszerváltás előtt itt élőkre. „Te magad is a rendszer része voltál”. Ami különben a Fidesz tagságának, vezetőinek zömére is elmondható. A kádárista módszertant nem véletlenül űzik ekkora profizmussal.

Andrew_s