Kommunikációs oktatásfoltok.

A napi oktatáspolitikai kommunikáció visszatérő kérdésének tűnik az iskolai őrség problematikája. Nem is annyira azért, mert természetesen a lakosság megannyi oktatáspolitikusból áll, hanem azért, mert nem egy problémával akár a buszon utazva is szembesülhet valaki. S nem feltétlenül akkor, amikor az ifjúság nem adja át a helyét. Sokkal inkább olyanokon szokott kinyílni a virtuális bicska, amikor az ember azt hallja, hogy milyen jó buli az iskola mellé járni. Vagy amikor leplezetlenül ott kerül megtárgyalásra, hogy melyik plázában lehet jobban keresni alkalmi partnert. Ha ilyenkor aztán azt olvassa valaki, hogy az iskolában kell egy őrség, aki majd szembe száll az iskolakerüléssel, akkor nehéz megállni azt, hogy heves bólogatásba törjön ki.

Miközben az is természetesnek tűnik, hogy az iskolaőrség aligha fogja az okokat megszüntetni. Legalább annyira nem, ahogy a középiskolásoknak kilátásba helyezett alaki kiképzés sem fog mást megoldani, hogy a szünetekben majd megtanulja az a büdös kölyök, hogy egyszerre kell lépni és kész. De ettől sem lesz rendesebb a szó szoros értelmében. Legfeljebb fegyelmezettebbnek tűnő. Kifele roppant módon társadalomkonform. Főleg addig, amíg majd az iskolaőrök látják, hogy milyen nagyon rendesen lép egyszerre, hogy kapjon rétest estére. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy mindez továbbra is csak külső motivációként fog megjelenni, és a nyomás csökkenésekor újult erővel fognak a problémák a felszínre törni. Vagy akár nagyobb erővel is, hiszen akkor már a belső kuktát a korábbi korlátok okozta frusztráció is hevíti.

Az iskolaőrök tehát nem okvetlenül jelentik abban a formában a megoldást, ahogy a hírek felröppentek a nyugdíjból visszahívott rendőrök foglalkoztatására. Akiknek talán már saját jogon frusztrációt okoz a visszahívás puszta ténye is. Hátuk közepére kívánva mindent, ami ezzel kapcsolatos. Leginkább azokat a bizonyos büdös kölköket, akik miatt többek között vissza kellett térniük a nyugdíjból. Cseppet sem meglepő tehát, ha az ötletet nem övezte a bejelentéstől kezdve az egyetértés mirtuszkoszorúja. Annak ellenére, hogy a problémák adottak, és aligha vitatott tünetek látszanak szerte az iskolákban. Érintve azt a kérdéskört is, mely vissza-visszatér a hétköznapi megvitatásában az iskolai milíciáknak. Nevezetesen azt, hogy vasággyal is pehelysúlyban induló tanerő mit kezdjen a testépítő-szalonokban kigyúrt szellemiségű fiatalokkal, akkor, ha azok felé tornyosulnak. Néhány internetes fórumban azonosítva is egyben ezeket a fiatalokat egyes népcsoportok szülötteivel.

Az a kérdés sajátos módon ritkán kerül előtérbe, hogy vajon annak a tanárnak teljesen rendben van-e a képzettsége, aki az említett helyzetbe kerül? Vajon fel lett-e kellően készítve arra a területre, ahol dolgozni fog? Hogy vajon mi okozza azt, hogy a tanárnak „alanyi jogon” nincs akkor a presztízse, és a tudásszerzésnek önmagban akkora motiváló ereje, hogy egy tanár lehetőleg ne kerüljön az iskolán belül a másod, vagy az iskolaőrök bevetése után a harmadrendű szerepbe? Ezekre a kérdésekre kimerítő válaszokat adni igen hosszadalmas lenne. Az azonban biztos, hogy például a legutóbbi kérdésre egyértelműen nem az iskolákon belül lehet megtalálni a választ. Sokkal inkább olyan társadalmi folyamatok eredője, melyek általában értékelték le a tudást.

Ameddig ugyanis a sógor-komaság, a pártlojalitás nagyobb súllyal esik latba az egzisztenciaépítésben, mint a szakmai tudás, addig aligha látszik érdemesnek a jó parti megtalálása helyett az iskolapadokat koptatni. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy ameddig az adóprés nyilvánvaló ellentmondásokkal működik, addig fennmaradhat a hallgatólagosan az ügyeskedés elfogadása. Ami sokkal inkább a szürkegazdaság, mint az iskolák felé orientál. Így, amikor a egyfajta kommunikációs vákuum alakul ki a társadalomban az iskola körül, akkor ebbe a kiüresedett térbe be lehet dobni ugyan iskolaőröket, de azokat vagy felszívja a környezet, vagy elszigeteli. Legkevésbé támogatni fogja. Nem általánosságban, hanem ott és akkor. Abban az iskolában, az odajárók és szüleik által. Márpedig az iskola csak akkor lehet hatékony oktató- és nevelő-hely, ha valami egység alakul ki az iskola és tanára, a szülő, valamint a gyermek között. Ha azonos helyen, egy nyelvet beszélnek. Ha az iskola ténykedését a szülő nem igazolja vissza a gyermek felé, és a társadalom sem teszi, akkor nincs az az őrség, ami például a rejtett erőszakot meg fogja akadályozni. Legfeljebb nem az iskola problémája lesz a megjelenése, hanem a környező kis utcáké, bozótosoké. Vagy, ismerve a köz passzivitását, akár tetszőleges helyeké. A problémákat tehát nem megoldottuk ezáltal, csak exportáltuk az iskola környezetébe. De remekül kommunikálható módon, hogy: lám tettünk az ügy érdekében, és a nyugdíjas rendőröknek is milyen marha jó lett közben.

A társadalmi környezeten kívül nyilvánvalóan szerepet kap a tanár felkészítése. S mielőtt bárki félreértené, szó sincs arról, hogy csak mázsán felüli, kigyúrt fiatalokat helyezzünk ezután a tanári pályára. Olyanokat, akik gyorsabban futnak, hangosabban üvöltenek, mint a renitens tanítványok. Az azonban szinte biztos, hogy nem árt, nem ártana felkészíteni a tanárokat arra, hogy fenn tudják tartani kölcsönös kommunikációjukat a diáksággal akkor is, ha nem a matematikai szépségeinek ecsetelése van porondon. Ez utóbbival ugyanis aligha lehet mindenki szívét egyaránt megdobogtatni. Azzal azonban szinte biztosan, ha a gyermek úgy érzi, emberszámba veszik. Ami természetesen nem azonos a kötelezettségteljesítés nélküli elvtelen megengedéssel. De azzal igen, ha a tanár nem épít falat maga és diákjai közé. Kihangsúlyoznám, hogy nem távolságot nem tart, hanem falakat nem épít. Mert az a tanár, aki nem képes világosan kommunikálni a saját elvárásait, nem képes ezek mögé felsorakoztatni az iskola, mint szervezet még megmaradt tekintélyét, és nem képes a saját kommunikációjában következetes maradni, kihívja maga ellen a sorsot. Akkor is, ha egy komoly neveltetési hiányossággal nem rendelkező fiatal sem jár az osztályba. Legfeljebb nem szembe, hanem a háta mögött csinálnak hülyét belőle. Márpedig a komoly önértékeléssel küzdő tanárok belenyugodhatnak a ténybe, vagy visszaemlékezhetnek saját ifjúkorukra, hogy a diákok ki fogják figurázni, és valójában semmibe fogják venni. Akár van iskolaőr akár nem.

Arra azonban a tanárképzésnek kellene odakoncentrálni, hogy olyanok menjenek erre a pályára, akik nem csak szaktantárgyilag, hanem emberileg is alkalmasak a feladatra. Azaz szakítani kellene azzal a maradványelvű pedagógusképzéssel, ami jelenleg is zajlik, és korántsem a jelen kurzus „találmánya”. Az persze, hogy a tanári pálya mennyire vonzó, az nem független a társadalmi környezettől. De talán még így sem kellene mindenkinek a pedagógus pályán ténykednie azok közül, akik nem képesek az azzal járó konfliktusokat kezelni. Vagy, és ez sem lenne elhanyagolható, tudatosítani kellene a tanárjelöltben akár saját korlátait is, ami megvédené attól, hogy kifinomult lelkű, a puszta világon-levésükért is elnézést kérő tanár-nénik menjenek olyan iskolákba tanítani, ahol erre nincs emberi fogadókészség. Mert az odajáróknak meg vannak a saját emberi problémáik anélkül is, hogy a tanerő problémáit is magukra vegyék. Miközben természetesen lehet össznépi struccpolitikát is folytatni abban az ügyben, hogy mennyire fogadjuk el tényként a slam-osodást, vagy gettósodást, vagy akár teljes rétegek társadalmi leszakadását. Ezen a téren lehet természetesen az erő-kommunikáció eszköztárával élni, de könnyen lehet, hogy az alapproblémák megoldása helyett megint csak egy kontraproduktív álmegoldást sikerül csak találni. Miközben ilyen esetekben kár lenne tagadni azt, hogy a tanár személyes biztonságát valamilyen szinten valóban szavatolhatja a régi pedellusok valamilyen szintű visszahívása. Ami nem az iskola-milícia kellene legyen, hanem inkább egy pedagógiai ismeretekkel felfegyverzett iskolai szereplő. Ha pedig bűneset következik be, annak kezelését inkább ne az önkéntes rendőrök szintéjén akarjuk megoldani.

Ha pedig a tanár személyes biztonságát akarjuk szavatolni, akkor a megtorlás csak az egyik oldala a komplex halmaznak. A tanár számára ugyanis a pofont az sem fogja meg nem történtté tenni, ha az azt adó diákot ezek után az iskolaőr ott helyben deresre húzza. Legegyszerűbbnek a megelőzés tűnik. A tanár felkészítése a kockázatos helyzetek felismerésére és kezelésére. A kríziskörülmények közötti kommunikációra való tanári felkészítés alighanem többet segíthet, mint az árgus szemekkel figyelő, esetleg gumibotos folyosórendőr. A tanári képzésnek azonban ugyan része a kommunikációs tréning, de erősen kétséges, hogy mennyire része az, hogy a tényleges konfliktushelyzeteket készségszinten kezelni tudják, vagy egyáltalán felismerjék-e a tanárjelöltek. Márpedig, ha a krízishez vezető konfliktusokat időben felismerik, és a kezelésük kommunikációs háttere is készségszinten adott, akkor lényegesen hatékonyabb lehet az abból való kimenekülés is. Nem elfutás az osztályteremből, hanem az elmérgesedéssel fenyegető helyzet megoldása. Aminek nem sok köze van, mondjuk az irodalom oktatásához, amihez akár remekül is érthet a tanárjelölt. Így, miután kiemeltük fejünket a homokból, és kitöröltük a csipát, talán érdemes lenne szétnézni a tanárképzés homályos ege alatt is. Vajon a tanárok képzése megfelel-e azoknak a követelményeknek, melyek minden tekintetben alkalmasak a tanárok felkészítésére?

Mert a kommunikáció szintjén sok mindent meg lehet oldani, de azt is meg kellene tanulni. Nem elméletben, és akár néhány órás kommunikációs tréninget is rászánva, hanem valós állapotok között. Egyben a tanárjelöltek felé is azt kommunikálva, hogy oda csak az menjen, aki el is hivatott a szakma, a pálya iránt. Akár egyes iskolákba is csak azokat juttatva, akik az ott uralkodó viszonyok között hajlandóak, és képesek is dolgozni. Akkor is, ha nem az irodalom szépségein, hanem alapvető nevelési kérdéseken van a főbb hangsúly. Anélkül, hogy a diákság fenyegetettségét akarnánk elsősorban kommunikálni a jövő felnőttei felé.

Simay Endre István