A szegregációról szóló viták folyamatos
hullámzásban vannak az oktatáspolitikai pocsolyában. Ezt aligha lehet kétségbe
vonni akkor, ha az utóbbi évek, vagy akár évtizedek vitáit hallgatja, olvassa
az ember. A legtöbbször értelmezési területen, a felzárkóztatás kontra
diszkrimináció fogalmai között pattogtatva a labdát. Ez a vita sem
új. Szinte folyamatosan zajlik, és olykor magasabbra csap, amikor e
politika magasabb fordulatszámra kapcsol a témában.
Ilyen az a törvénytervezet, melynek kapcsán
Muhi
Erika írt jegyzetet a felzárkóztatásnak hívott diszkrimináció
jogtalanságáról. A másik oldalon ellenben olvashatók azok a vélemények,
amelyek szerint szegregáció mindig is volt, van és lesz. Nem kis részben arra
hivatkozva, hogy társadalmi egyenlőtlenségek szinte mindig is vannak. Az
előítéletekről, az idegenekkel szembeni viszonyról korábban magam is írtam.
Ahogy, a hajléktalanok kapcsán arról a jelenségről is, amikor a politika demagógiák
vetélkedésévé tesz olyan kérdéseket, amelyek alapvetően sokkal inkább a józan
mérlegelés tárgyát kellene, hogy képezzék. Akár olyan köntösbe tekeredve, mely
látszólag emberi jogokról, életekről tartalmaz vezérszólamokat. Alkalmasan
arra, hogy az előítéletek hárfáján játsszon az egyik politikai oldal, míg
vészharangot kondítson meg a másik. Kihasználva azt a helyzetet, hogy amikor
sarkítják a helyzeteket, az mindig jól kihasználható a transzparenseken.
Holott a való életben tényleges sorsokról
és nem jelszavakról van szó. Még akkor sem, ha látszólag könnyű letenni a
garast valamelyik oldalon. Akár sorolva az olyan adatokat, melyek szerint
egyik, vagy másik emberi csoport felel bűnözésért, nyomorért, bármiért. Annak
ellenére, hogy ilyenkor mindig árulkodó, amikor hiányoznak a konkrétumok. A
bűnözésért ugyanis nem etnikai csoportok felelnek, hanem egyes bűnelkövetők.
Tartozzanak bárhova is etnikailag. Az ellenük való fellépést tehát az elkövetés
és nem a bőrszín kellene, hogy motiválja. Viszont a hatalomnak roppant
kényelmes kihasználni, vagy akár erősíteni az előítéleteket. A fellángoló viták
kiváló figyelemelterelők, és a fellángoló előítéletek megfelelnek az indulatok
kiszámított becsatornázására. Ugyanakkor a lényegi kérdések gyakran maradnak
megválaszolatlanok.
Ezek egyike kétségtelenül az, hogy az elkülönítés
az oktatási intézményekben, illetve az egyes oktatási intézmények között megfelelő-e,
vagy sem? S ebből a szempontból hasonlít a hajléktalanság kezelésének kérdéséhez,
mivel ez esetben is lehet több vitapartnernek is egyaránt méltánylandó érve. A
problémát tehát nem a vita, hanem a kompromisszumokra képtelen, demagógián
alapuló megközelítés okozza a legtöbb esetben. Amikor ugyanis egy több év után
is visszabukdácsolt diák kerül nála jóval kisebb, és ezért fizikailag is
kiszolgáltatott gyermekekből álló osztályba, akkor igencsak szemellenzős hozzáállás
kellhet ezt jónak látni. Például a kicsik, és azok szüleinek szemszögéből. Alig
valószínű ugyanis, hogy bármely szülő szeretné a gyermekét olyan iskolában
tudni, ahol megfélemlítik, vagy csicskáztatják. Amikor tehát ilyen esetben a jogvédők
nekiállnak a többszörösen bukott gyermek jogait hangoztatva az integrációt
erőltetni, akkor könnyen és emberileg érthetően titulálják az aktivistákat „megélhetési
jogvédőnek”. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy az említett bukdácsoló
csemetének ne lehetnének érvényesítendő emberi jogai.
Azonban sokszor jobb lenne elébe menni a
problémának, mintsem utólag polemizálni a megoldási lehetőségek
hiábavalóságain. Ami nem jelenti persze azt, hogy a kialakult konfliktusokat ne
kellene egy kulturálisan és közösségileg is elfogadható kompromisszum mellett
rendezni. S miközben ezt leírom, tudom, hogy ezt legalább olyan könnyű mondani,
mint Budapestről megmondani a békési problémákra az univerzálisan tökéletes
megoldást. A tényleges megoldásnak természetesen helyben kell megszületnie, és
korántsem kecsegtet sétagaloppal. De az szinte biztos, hogy nem a
szélsőségekkel összekacsintó kormányzat csendőrnosztalgikus forgatókönyve és a
fekete egyenruhás gárdisták fogják a problémát megoldani. Emberségesen,
megélhetően semmiképpen. Végső soron ugyanis a megfélemlítés csak a szőnyeg alá
sepregeti a problémát. Kihasználható, és a figyelmet lekötő, indulatokat
keltve. De térjünk vissza inkább az oktatási intézményekbe.
Ezekre nézve gyakran kongatják meg a
vészharangokat akkor, amikor a szocializációs hátrányokkal beiskolázott
gyermekeknek külön osztályokat szerveznek. Holott konkrét érveket legtöbbször a
leghangosabb vészharang-kongatók sem mindig tudnak hozni arra nézve, hogy mi a
gond ezzel. Tegyük fel ugyanis, hogy a gyermek, önhibáján szinte biztosan
kívül, olyan szinten alulszocializált, hogy a ceruzát fülpiszkálónak tekinti,
és a szappanról okszerű használatával is gondjai vannak. Nem azért mert cigány,
vagy sem, hanem azért, mert olyan körülmények között éri el a beiskolázásra
alkalmas életkort. Ebben az esetben a szegregációellenesség bajnokai esetleg
kierőltetik az integrációt, de ez nyilvánvalóan aligha oldja meg a problémát. A
gyermek fokozott energiákat köt le a tanártól, akinek kevesebb lehetősége marad
a többieket oktatni. Miközben a hátránnyal induló gyermek esetleg ennek
ellenére megbukik. Kudarcot jelentve a tanárnak, és önmagának egyaránt. S
egyben a többiek visszamaradását is értelmetlen áldozattá degradálva.
Nyilvánvaló megoldásként mégis csak egy külön osztály kialakítása jöhet
számításba.
Önmagában tehát aligha mondható, hogy a
szegregációs, felzárkóztató osztály önmagában az ördög műveként sugalmazódik.
Alapvetően a létrehozás valódi célja adhat iránymutatást a megítélésére. Ha
ugyanis a valós, a biztosított erőforrások alapján megvalósítható egyetlen cél az
elkülönítés, akkor lehet küldetni a tömjénért. Ebben az esetben ugyanis, valóban
mindegy, hogy miként hívják, mert kizárólag az optikai tuningot szolgálja. A
nehezebben kezelhető, vagy szocializáltságában hátrányos gyermek eltüntetését,
elizolálását, eldepózását. S persze a probléma későbbre halasztását. Akkorra,
amikorra a gyermek felnő. Megalázottan, frusztráltan, és ugyanolyan
szocializációs defektekkel, mint korábban. Biztosítva ezzel a BV-intézetek
bentlakó-utánpótlását. Ez azonban csak az egyik lehetséges végkifejlete a
szegregációnak.
Megfelelő források, eszközök biztosításával,
és erre felkészített tanárok alkalmazásával ugyanis a kezdeti hátrányok jórészt
valóban leküzdhetők. Nyilvánvalóan nem olyan látványosan, mint amilyet egy
iskolai gettó kialakítása nyújt, de tartósabb hatást biztosítva. Ha tehát a
valós, és nem csak szavakba öntött, szándék a felzárkóztatás, akkor ennek
igenis lehet helye. Megtanítani a gyermeket arra, amit otthonról nem hozott, de
a közösségi életben szükséges. Bejárva vele mellékhelység használatától, akár
az evési szokásokon át vezető utat. Látszólag ez a drágább. Azonban, ha sikerül
megszakítani így a „problémás gyermekek” alkotta réteg újratermelődését, és az, ha a
bíróságokon nem vádlottként találkozunk velük legközelebb, akkor társadalmilag
mégis hatékonyabb lehet.
Még akkor is, ha a szélsőségeket
korbácsként használni akaró hatalom egy céltáblával és eszközzel szegényebb
lesz. Vagy esetleg éppen ezért.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése