Fidesz-zavar és ellenzéki csodavárók.

A Lendvay utcai csata emlékének feldolgozása még javában zajlik a Fidesz székházának elfoglalására, és a véderőként odahívottakra emlékezve. Ami ezzel kapcsolatban szinte biztos, az az, hogy a Békemenet riasztott résztvevői nem voltak sem békések, sem menetelők. Az utóbbiért nem nagy kár, míg az előbbi inkább már csak egy újabb állapotjellemzője annak a szerveződésnek, mely a béke jegyében folytat harcot a Fidesz ellenzéke ellen. Ennek kapcsán egyelőre még az sem kizárt, hogy a nagyobbik kormánypárton belül valami tartós kommunikációs zavar alakult ki.

S mielőtt az olvasókban az a képzett alakulna ki, hogy az írás réseit is egy kommunikációs zavar tölti ki, képzeljük el egy korábban már érintett speciális esetet. Nevezetesen azt, hogy egyfajta elvárt viselkedés alapján zajlik a vezér kegyeinek keresése a vezér közvetlen tudta, és akár előzetes beleegyezése nélkül. Ráadásul olyan helyzeteket teremtve, ami éppen ezért Orbán Viktort is rendre felkészületlenül éri. Ahogy azokat a híveit is, akik korábbi, 1989-es, szavait is kifütyülték a székháznál. Az utóbbi csak nevetségessé teszi híveit, de az szinte biztosan feltételezhető, hogy nem hoz kommunikációs hasznot a TV-székház felgyújtásának felidézése, és ennek kapcsán Fidesz-képviselők szereplése a Kossuth-téren. Így még Bencsik András székházmentő akciója is lehet, hogy a miniszterelnöktől függetlenül indult be. Az pedig nem túl életszerű, hogy gyilkosságét elítélt véderőt szándékosan hívták volna a pártból a székház védelmére. Túl nagy öngólnak tűnik, ha a józan mérlegelő-képesség nyomait feltételezzük a Fidesz berkein belül. Ugyanakkor nagyon magasra feldobta a labdát Orbán Viktornak is.

A Jobbik képviselőnőjének adott parlamenti választ mintegy kiegészítve. Orbán Viktor előtt lett volna a pálya egy akár táviratilag véghezvitt elhatárolódáshoz. Nem megdicsérve a kerítésen átmászó székházfoglalókat, de eltávolítva magától és a pártjától a sósavval fenyegetődzőt, az élet elleni bűntettért elítéltet. S általában mindazokat, akik a demokráciáért kiáltókat fenyegették, zsidózták, buzizták, vagy bármi más módon sértegették. A labda azonban felszállt, és a miniszterelnök hagyta pattogni. Arra a centralizált párterőtér uraként láthatóan hiába számítva, hogy megjelent fullajtárjai segítenek a helyzeten. Különösen a szélsőségeknek tett korábbi gesztusok után. Ahogy láthatóan nem is segítettek, hiszen Selmeczi Gabriella, aki pártszóvivőként akár rögtönzötten is megtehette volna, ugyancsak nem húzott határt a pártja, és a megjelent szélsőségesek közé. Ezzel rögzítve a fáziskésést, és egy későbbi megnyilatkozást óhatatlanul magyarázkodássá silányítva.

Az, hogy ebben a helyzetben Kósa Lajos miért látta szükségét a megnyilatkozásnak, azt alighanem ő sem igazán tudja. Hacsak nem a házelnök előtt akarta kicsit elősepergetni az utat. Nem a Bajnai-gárda emlegetése miatt, ami szimpla politikai butaság, hiszen bármikor felszólítható az igazolásra. Miközben nagyon kilóg a lóláb, hogy a székházhoz felvonult agresszív barátok jelenlétét akarta valahogy ellenpontozni. Míg az említett igazolási kísérlet könnyedén fulladhat kínos magyarázkodásba. Ennek ellenére az, hogy a székházban tett károkról kezdett beszélni, de ugyanakkor nem engedte a sajtónak a kárhelyek megtekintését lényegesen nagyobb bakivá érhet. Lévén, hogy olyan látszatot kölcsönöz a helyzetnek, ami szerint a debreceni polgármester valami nagyot akart mondani. Ám valami olyasmit sikerült kinyögnie, aminek azonban kevés köze van a valóság tényeihez. Tulajdonképpen minden más kijelentését is gyengítve. Ugyancsak annak a jelét mutatva, hogy igen komoly kommunikációs kapkodás zajlik.

S talán nem lebecsülhető a demonstrációnak ez a hozadéka sem, mivel az egyszemélyi pártvezetés ténye az ilyen, egyenként talán alig jelentős mozaikokkal is igazolható. Az persze az ellenzéki csoportok felelőssége, hogy ezt a jelenleg kétségtelenül kialakult zavarodottságot mennyire tudják kihasználni. A csodavárás ugyanis aligha old meg bármit is. Akár a hirtelen megvilágosodásra vonatkozik ez a csodavárás, akár a kormányzati problémák megoldására. Ha ugyanis a megosztottság feletti polémiákon túl mindenki arra fog várni, hogy a másik, s a mindenkori másik, igazodjon hozzá, akkor politikai holtpont alakul ki. Ennek jelei pillanatnyilag felismerhetők, amíg az ellenzéki erők egymás megvilágosodására várnak, a Fidesz nyugodt lehet. Arra ugyanis már eddig is többen figyelmeztettek, hogy a kormányzati hibák legbiztosabb kijavítása a kormány leváltásával valósítható meg.

Abban bízni ugyanis botorság, hogy majd jön valami külső erő, ami egyrészt megvilágosodást hoz a hatalmi szereplőknek, másrészt leváltja a kormányt, ah ez nem következik be. Az EU részéről ugyanis kétségtelenül jönnek, jöhetnek figyelmeztetések és rosszallások, de ezek alapvetően országosak. Hatásukat tekintve mindenképpen. Végső soron azt a kommunikációt erősítve, hogy minden rosszról a külföld tehet. Miközben nem igazán van mód közvetlen beavatkozásra. Hacsak el nem jutnak az utcai megmozdulások odáig, hogy kéksapkások jöjjenek be az országba. Emberileg ugyan érthető, ha valaki a saját tehetetlenségét azzal akarja menteni, hogy „majd az EU megoldja”, de állampolgárilag érthetetlen. Nem jelent ugyanis mást, mint az atyáskodó Kádár-rendszert leváltani látszó felülről kézi-vezérelt Orbán-rezsim leváltásában az EU-apácskára való várakozást. S persze a felelősség áttestálását is.

Andrew_s