Napközis hiányzás-leporolás

Az első olvasatra az lehet az érzésünk, hogy a Heti Válasz környékén most sikerült eljutni 2013-ig. A napközis kötelező jelenlét intézménye ugyanis nagyjából odáig datálható vissza. Ehhez képest a Válasz.hu-n pénteken olvashattuk, az influenzajárvány veszélyességét az iskolai hiányzásokra.

A második olvasatra persze gondolhatunk a hirtelen felbuzdult kritikai érzékre és az enyhe időben fejlődésnek indult uborkákra is. A most kikerült írásban ugyanis a korábban említett időpontban a 2013. szeptember elsejével bevezetett rendszerről olvashatunk. Amellyel kapcsolatban 2014-ből idéznek egy rendeletet. Mindamellett az csak az egyik oldala a kérdésnek, hogy mikor mi kerül az egyes portáloldalak fókuszában. Mert a másik oldalon az is elmondható, hogy a hallgatás nem teszi meg nem történtté, és az esetleg nem naprakész feszegetése sem teszi kellemesebbé a dolgokat. Különösen igaz lehet ez az oktatáspolitika környékén, ahol minden évben újabb generációk kerülnek be az oktatáspolitika darálójába. Ezért az iskolai hiányzásokkal kapcsolatos szabályozás is újabb és újabb családokat tesz érdekeltté vagy érdektelenné a hazai oktatásban. S ezen sem változtat semmit, ha egy portál, talán az időközben összegyűlt tapasztalatokat is firtatva, akár évekkel később porol le egy rendeletet. Talán még hasznos is.

Már csak azért is, mert olvasóként is érdemes lehet újra, és újra átgondolni az oktatáspolitikai szabályozások, a politikusok ténykedését. Csak üdvözölhetnénk azt, hogy egy korábban nem túl kormánykritikusnak ismert média szerzőinek is feltűnt: nincs talán minden rendben azzal az oktatáspolitikával, amit a Hofmann Rózsa nevével fémjelzett korszakban sikerült megalapozni. S amelynek legfőbb célja az orbanista embertípus futószalagon való legyártása volt. Mely cél különben alighanem megmaradt. Mert azért egy centrális, mindent beszabályozni akaró hatalom számára mégis csak az a legjobb, ha az iskolákból a szellemi esztergapadon készült egyenruha-kompatibilis, egyen-szellemiségű, egyen-akaratú, egyen-birkaságú tömegek kerülnek ki. Ez a jelenség nem új. Annak idején egy egész nevelési koncepciót építettek fel ennek üdvére. A XVIII. és XIX. század határán élt és alkotott Johann Friedrich Herbart pedig ott ül a pokol mélyén egy kondérban, és elégedetten csettintget. Miközben, talán, az iskolai sötétzárkák intézményét hiányolja kicsit. De ez a jelenség nem csak nem új, hanem még csak nem is rendszerfüggő. Annyiban semmiképpen, hogy hívták a kibocsátási kritériumrendszert már a szocialista embertípus kinevelési kívánalmának is. A centrális hatalom akaratmegtöréssel, és egyen-kockítással jár. Nem feledve el, hogy alkalmasint a szülők akaratát is a gyereken keresztül lehet megtörni.

Az iskolarendszeren keresztüli családbefolyásolás tehát egy diktatórikus hatalom számára kettős előnyt biztosít. Sakkban tartja a szülőket, és kellően bekorlátozza a gyermekeket is. Akiknek aztán egész életét meghatározhatják a rendszer-abúzusként is felfogható behatások. A hierarchiától való félelmek, a tekintély feltétlen elfogadása, az innovatív készségek letörése, az önállóság öncenzúrája. Alkalmasint a Válasz.hu írása ezekre nem terjed ki. Talán, ha nagyobbat rúgnak Orbánék Simicskába, vagy komolyabban részesülnek a reklámadó „áldásában” még ezek a gondolatok is előkerültek volna. De ne legyünk telhetetlenek. Minden nagy út kis lépésekkel, apró rugdalódzással kezdődik. S most persze azt a kérdést is hallani vélem, hogy miként kerül a napközis kisbakancs az asztalra? Mi köze van a hiányzásoknak ehhez az egészhez? Holott viszonylag egyszerű a válasz. A „csak”-on túl is. Ahhoz ugyanis, hogy a gyermek életére, szellemi fejlődésére a legerősebb hatást lehessen gyakorolni, ahhoz idő kell. Nevezetesen iskolaidő, és olyan idő, amikor is a felügyeletet az említett, a hatalmat kiszolgáló szellemiségben gyakorolják. S azért, hogy a pedagógus ne ugráljon, ahhoz a tanárt egyrészt jogilag, másrészt egzisztenciálisan, illetve szakmailag is sarokba kell szorítani. A többi már szinte automatikusan eljár tengelyén.

A most ötvenes korosztály ezt a gyakorlatból is tudhatja. Már az 1970-1980 körüli korszakban sem kellett az iskolák mindennapjait kézileg vezérlő biztos az iskolákba. A kellő megalapozásnak és a körülmények alakításának köszönhetően szinte magától épültek a belső korlátok. Amikor már egy lyukas órán elkövetett udvari beszélgetés is főben járó bűn lehetett. Mert a diákok nem a tanteremben kushadtak. Az osztályfőnök felügyelete alatt. S itt érdemes visszakanyarodni a napközik témájához. Nyilvánvalóan az egyes tanárok személyiségén is múlik a dolog, de ne legyünk naivak. A rendszer önmagában a felügyeletről szól. Az iskolák csökkenő lehetőségei mellett alig szól továbbképzésről, korrepetálásokról, tanári segítségről a leckeírások terén. Már csak azért sem, mert mindezekhez egyedi foglalkozások kellenének. Az egyediség pedig veszélyes. A napközis tanárnak tehát több példányban intézkedő, ezerszemű polihisztornak kellene lennie ahhoz, hogy az említett funkcióknak eleget tegyen.

Továbbra is egyszerűbb csendet és rendet parancsolni, valamint strigulázni a hiányzásokat. Nehogy már valaki is kibújjon a rendszerből. Abból, ami a tacepaók szintjén természetesen csak a diák érdekeiről, a lemorzsolódás megakadályozásáról szól. A gyakorlatban azonban arról, ami csinovnyikokat „termel” és alázatos, gyakorlatilag elvhű résztvevőket.

Andrew_s