A tolonc-igazgatónő történelme

S igen! A beharangozó, kedvcsináló röpirat után megjelent a teljes cikk az interneten is. A szerkesztői felvezetés pár napja még tabudöntögetésről szólt. A teljes írás címe szerint „A múlt fogságában” vergődik a magyar. Esetleg a szerző. Bár a szerző inkább a jelen politikai megrendeléseinek örvényében vergődik a múlt tajtékain.

Nem is kicsit tendenciózusan, és kicsit habzó szájsarokkal. De ez nyilván nem a gyűlölettől van, hanem az erőlködéstől. Ahogy olyan ember akar felmászni egy magas hegyre, akinek az edzettsége csak a bolhapiac megtekintését tenné lehetővé. Mely utóbbi már csak azért is kedvezőbb a hegytetőnél, mert szabadon lehet mazsolázni a ponyvákra kirakott portéka között. A hegytető megmászása után nehéz letagadni, hogy a teljes panoráma belátható. Ha valaki fenn járt a csúcson, akkor szelektíven vak szakmai senkinek kell lennie ahhoz, hogy a látnivalónak csak egyes szeleteit lássa. Schmidt Mária esetében talán az utóbbi sem teljesen kizárt. A múltból való mazsolázás elég szembeszökő.

Szembeszökő akkor is, amikor látszólag szimmetrikusan akar megnyilatkozni. De nem megy. Az istennek sem. Azok a fránya szemellenzők meggátolják. Itt van például ez a zsenge a szövegből: „Egyesek azt is állítják, hogy a magyarok örültek a megszállásnak, virágesővel, boldogan fogadták a náci csapatokat. Lehettek ilyenek is, ahogy a megszálló Vörös Hadsereghez is csatlakoztak a muszkavezetők, a hazaárulók és a kollaboránsok”. Látszólag semmi baj vele. De nézzük csak meg! A Vörös Hadsereghez csatlakozókat tényszerűen kezeli, és besorolja a hazaárulók és kollaboránsok csoportjába. Talán igaz is. A nácikhoz csatlakozók azonban csak „egyesek szerint” léteztek. „Lehettek”. Azok a magyar állampolgárságú embertelen kretének, akik a híradó-felvételeken látszanak, vagy tényszerűen Gestapo-szaktanácsok alapján irtottak embereket ezek szerint nem kollaboránsok, nem hazaárulók, és nincsenek is. A Terror házát igazgató Fidesz-elvtársnő szerint.

De sebaj, mert utána legalább részletesen kifejti, hogy miért is kell a háború áldozatának kezelni azokat, akik segédkeztek zsidó honfitársaik kiirtásában. Még akkor is, ha tulajdonképpen egyfajta költői kérdésként, majdhogynem gondolatkísérletként vezeti fel. S rögtön rá is tér a szovjet haderők által megbecstelenített nőkre. Nem vitatva persze annak a megállapításnak az igazságát, hogy: „Az áldozatot ugyanis nem az teszi áldozattá, hogy ártatlan”. Nem. Valóban nem az teszi áldozattá. Az teszi áldozattá, hogy oktalan halált hal, és értelmetlen szenvedésnek van kitéve. S igen, a megvezetett kiskatona áldozat. Ha így kell érteni, akkor igaz a kijelentés. Azonban ebben az esetben egyeztetnie kellene esetleg Wittner Máriával. A sorozott, és rosszkor rossz helyen levő, de felkoncolt kiskatona 1956-ban is áldozat volt.

De az igazgató nő továbbmegy. Megállapítja és kifogásolja, hogy: „ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a »tettesség« is öröklődik”. Ezzel kapcsolatban már korábban, az ajánló alapján is írtam, hogy otromba csúsztatás. Továbbra sem gondolom másként. Mert „az áldozatiság mindig személyes” és a konkrét tettesek felett eljárhat az idő. De: „amíg a magyar kormányzat nyíltan kiáll a neohorthyzmus mellett, a belügyi erők csak ímmel-ámmal állnak ki a rasszista ideológiákat hirdetők ellen, amíg az egyházi méltóságok nem tüntetnek a Horthy-fétis avatása ellen, amíg... Igen. A magyar kormányzat utólagos társtettessé teszi a jelen nemzedéket”.

S ebben a folyamatban olyan „történészek” segítenek, mint Szakály Sándor, illetve Schmidt Mária. A szellemi ócskások szelektív hulladékgyűjtői.

Andrew_s