Tasnádi a III/II-es vakond

A csapat
Fotó: Máthé Zoltán / MTI

Tasnádi László államtitkári kinevezése látszólag nagy vihart kavart. Leginkább azért, mert annak idején az állambiztonsági apparátus tiszti egyenruhába felesküdött tagja vala. Márpedig emlékezhetünk arra, hogy az ilyesmit korábban a kormánypárt milyen teátrálisan kezelte. Az, hogy okkal, vagy ok nélkül volt teátrális az egy más kérdés, és kinek-kinek lehet akár szubjektív véleménye róla.

Minden esetre Tasnádi Stirlitzet kinevezték, és mert kellő politikai akarat van mögötte, egyelőre nem is bukik. A politikai akarat mögött természetesen jócskán azt kell érteni, hogy Pannónia felkent szabadságharcosa támogatja. Még! Amiből az például biztosan következik, hogy akit Orbán támogat, annak teljesen mindegy a múltja. Elvégre ő dönti el, hogy ki a bűnös, és ki az ártatlan. Ugyanakkor az új államtitkár egy nagyon fontos szerepet is eljátszhat a hatalmi sakktáblán. Akár tudta nélkül, de akár tudtával is. Akár akkor is, ha a kinevezése alapvetően baki volt. Amit azért kétlek, mert a Parlamentben ücsörgő hatalmi tényezők mindegyike volt olyan helyzetben, hogy biztos információkat szerezzen az egykori ügynökökről. Még talán a Jobbik is, mivel Vona Gábor például igencsak Orbán Viktor szárnyai alatt kezdte meg a politikai pályafutását. De inkább kanyarodjunk vissza a szabadságharcos vezérhez. Akinek a döntése nélkül Tasnádi aligha lehetett volna államtitkár, és aligha maradhatna az.

Orbán Viktorról közkeletűen ismert, hogy permanens harcot folytat. Ami azért is nagyon hálás szerep, mert egy vezénylő tábornoknak ritkán kell mentséget keresnie. Alighanem Nürnbergben is sokan meglepődtek a vádlottak padján, hogy ilyesmire kényszerültek. Amellett az indulatok irányított levezetésére is igen alkalmas a permanens forradalom és szabadságharc. Egyáltalán nem véletlen, hogy számos diktátornak úgy kellenek az ellenségek, mint egy falat kenyér. Ha pedig nincsenek, akkor gyártanak. Mert a harchoz nyilvánvalóan kell az, aki ellen vívják. S ehhez a fajta, elsősorban hordóról történő kiabálással, és populista retorikával megvívott harchoz az sem kell, hogy valaki bátor legyen. A gyávaság egyáltalán nem kizáró ok. Mert azért van a testőrség, hogy feláldozható homokzsákként fogja fel a valós indulatokat. A gyávaság különben annyira nem kizáró ok, hogy nem egy diktátor kifejezetten paranoid tünetekkel volt képes egészen a „leleményes” kategóriáig tökéletesíteni az ellenségkeresést.

Ennek egyik végső stádiuma nyilván az, hogy a vezérlovat is leütik. Bebörtönzik, száműzik, vagy csak egyszerűen méltó helyére, a zárt osztályra továbbítják. A Napóleonok, és Messiások közti teremben aztán el lehet, mint a befőtt. Van a történelmi példák alapján egy közbülső állapot is az említett végállomás felé vezető úton. Amikor a külső ellenségek vagy annyira nyilvánvalóak, hogy a Vezértől függetlenül is hallható a bombázók sikolya, vagy egyszerűen elfogynak. Az előbbi a kisebbik baj, mert a hordóról meg lehet próbálni túlkiabálni a csatazajt. Megfelelő technikával még akár sikerülhet is. Az utóbbi azonban egy veszélyes állapot. A harcosnak ugyanis mégis csak kell az ellenfél, az ellenség. Így aztán ideglázas keresésbe kezd, és legtöbbször meg is találja az ellent. Természetesen a saját soraiban. Ami felveti azt, hogy a ráolvasáson kívül miként is lehetne azonosítani azokat, akik még képesek önálló értékítéletre, konzekvens gondolkodásra. Mert nyilvánvalóan ők azok, akik esetleg kételyt is érezhetnek az omniscience vezető döntéseivel kapcsolatban.

S íme, megteremté az ellenségkeresésé a belső bomlasztót, a soraiba férkőzött ellenzéket, a belső ellenséget. Az örök bűnöst, akinek még vannak maradványai a gerincéből, és nem mindig barna a nyelve. A lebuktatására is kész a recept. Kell egy olyan provokatív akció, ami képes kimutatni az ellenzékiség nyomait is. Egy olyan vezéri döntés, ami felkavarja az indulatokat, és szembemegy a korábban hirdetett elvekkel is. S persze kell néhány provokátor is, akiknek a fellépése bátorságot önt az alvó belső ellenbe azzal, hogy a támogatás látszatát ígéri. Ennek fényében érdemes lehet esetleg újra rápillantani a Tasnádi László államtitkári kinevezése körül kialakult helyzetre. Annyiban, hogy az előbb említett forgatókönyvben mennyire illik bele, és mennyire kell esetleg Prokrusztész-elvtársat segítségül hívni.

Annyi bizonyos, hogy egy volt ügynök kinevezése alkalmas a Fidesz belső köreinek a megosztására is. A provokatív hatás tehát annyira nyilvánvaló, hogy kiveri az ember kezéből a klaviatúrát. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy elvtelenül szembemegy szinte mindennel, amiről eddig a kormánypártban beszéltek. Így arra is alkalmasnak látszik, hogy kételyeket ébresszen mindenkiben, aki még önállóságra legalább nyomokban képes. Az egyedül Orbán Viktort látók számára természetesen ez a kognitív disszonancia egyszerűen nem létezik. Számukra a Vezér megmondta, és a Vezérnek mindig igaza van. Míg el nem viszik muszájdzsekiben. Utána keresnek maguknak másik feneket. Az első pontot tehát kipipálhatjuk. Az egykori sportminiszter, illetve a CÖF fellépése pedig könnyen lehet, hogy szimpla provokáció. Egyben azt is szolgálva, hogy a párton belüli demokráciát demonstrálva. Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő, illetve a Békemenetek eddigi történetébe simán belefér az is, hogy a „na most volt elég” látszatát keltve eljátsszák a provokatőrt. Aki pedig felül ennek a Fideszben, az repül. Akár egyenest a NAV karmai közé. Útba ejtve a Turul-t.

A választ nyilván a jövő fogja meghozni. Ha az Orbán Viktort eddig elvtelenül támogató Deutsch Tamás egy hónap múlva még szabadlábon, illetve Fidesz-tagként nyilatkozik, akkor például nő az említett beépítettségi koefficiens. Ha kilép, vagy kirúgják, akkor az jelezheti a gerinc legalább morzsalékos megmaradását benne. A Tasnádi-féle kinevezés addig is szépen szolgálja a korábban Sztálintól is ismert forgatókönyvet a belső ellenség felszámolására a kormánypártban.

Andrew_s