Nyelvi fétisek hamisítása

A korábban kirobbant, majd elfeledett plágiumbotrányokat szinte kiegészítve érkezett az újabb tanulmányi hír. Ezúttal nyelvvizsgákkal éltek vissza, és a hírek szerint a politika magasabb körei is érintettek. Ezen nyilván majd ismét elrágódnak, és mert a Károli Gáspár Református Egyetemen mai napig dolgozó két tanár lett sáros az ügyben, legfeljebb majd újabb keresztényüldözést kiáltanak.

Holott nem lehet nem észrevenni, hogy a nyelvvizsgákkal való visszaélés azóta rendszeresen visszatérő problémának tűnik, amióta fetisizálják azok megszerzését. Ez pedig nem a jelen politikai kurzus vívmánya. De még csak nem is az „elmútnyócév” tehet róla. Valamikor az 1980-as évek közepe felé vette a fejébe az akkori hatalom, hogy komolyabb szerepet kell kapnia a nyelvtudásnak az egyetemi képzésben és tudományos minősítésekben. Mondván, hogy a tudományos fokozatok erózióját meg kell állítani. Sebtében módosították is például a doktori szabályzatokat ennek érdekében. Gyakorlatilag másodlagossá téve a szakmai minőséget, és első helyre sorolva egy adminisztratív kötelmet. Az elhíresült Rigó utcai papírokhoz kötve először a minősítéseket, majd a diplomát. Nyilvánvalóan privilegizált helyzetbe hozva a nyelvvizsgapapírok kibocsátóit és elhintve a visszaélések magvait. No, és persze, egyáltalán nem gátolva a szakmailag hulladék disszertációk elkészültét és megvédését.

A visszaéléses kihívás nyilvánvaló. Ha ugyanis valakinek az egész további pályafutása egy olyan papírtól függ, ami magának a pályának a szempontjából indifferens, akkor nagy a kísértés a kerülő úton való megszerzésre is. Ez természetesen nem menti azokat, akik éltek a kerülő úttal, és szégyelljék magukat nyugodtan ezerrel. De miközben szégyenpírral az arcukon ülnek talán már nyugdíjukon az érintettek, azért érdemes lehet talán szót vesztegetni arra, ami az alapvető probléma. Ez pedig maga a nyelvvizsga. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a nyelvtudás nem okvetlenül kapcsolható össze a nyelvvizsgával. Erre számos anekdotikus történet utal, és szinte mindenkinek megvan a sajátja. Beleértve a látszólag érthetetlen eseteket is. Például azt, hogy egy olyan egyetemi doktorit miért nem lehetett beadni annak idején, ami ma már gyakorlatilag követelmény. Megpróbálva a nyelvvizsgapapírt kiváltani egy angol nyelven beadott és angolul megvédett disszertációval. Melynek elutasítása azt sejtette, hogy maguk a bírálók, vizsgáztatók sem bírják a szakmai angolt. Ciki!

S miközben ezt az esetet már elmosta az idő árja, és legfeljebb egy karriert tett tönkre a papírfétis iránti imádat, a problémára is rávilágít. Amikor ugyanis egy pozíció megszerzésekor nem a nyelvtudás, hanem annak halvány mása csak a mérce, akkor többet fog jelenteni a bizonyítvány, mint az, amit bizonyítania kellene. S az is egyértelmű, hogy épeszű munkáltató miért dobja ki nagy ívben ezeket a papírokat. Még akkor is, ha esetleg magát a nyelvtudást maga is fétisként kezeli. Mert azért arra nézve is bőven vannak tapasztalatok, amikor az adott munka elvégzéséthez szükségtelen, vagy túlzott szintű nyelvtudást várnak el a jelölttől. Esetleg olyan befektetetésre sarkalva, melyet az adott munkáltató soha nem fog tudni megfizetni, honorálni. De ez a papíroktól messzebbre, a fejvadászok kies sivatagába, vezet. Ellenben jelzi azt, ahol a jelenlegi rendszer lékje tátong.

Önmagában ugyanis roppant nagyon mindegy az a bizonyos papír. Egy diplomadolgozat esetében ki kell rúgni azt a bírálót, aki nem képes felmérni a szakmai jártasságot. Beleértve a nemzetközi szakirodalom értő ismeretét is. Márpedig ezen a ponton nagyon gyorsan ki lehetne szűrni egy diplomadolgozat, vagy tudományos értekezés mögötti valós nyelvismeret meglétét vagy hiányát. Ahogy azon is, ha a védéskor egyes részeket külföldiül kérdeznek. S innentől teljesen felesleges lenne a nyelvvizsga papírja. Ugyanis nem attól lesz nemzetközibb a tudás, hogy van egy igazolás arról, hogy valaki látta már a nyelvtankönyvet. Nem vitatva azt, hogy ehhez erre felkészült oktatási, minősítési, és akár a közigazgatás munkafelvételi rendszere kellene. Azért is például, hogy ne olyanok értékeljenek, akiket szakmailag bármikor meg lehet vezetni, miközben az általuk minősített nyelven percek alatt lehetne eladni rabszolgának.

Már csak azért is, hogy ne a papírtól, hanem a tudástól legyen valaki több. Nem feledve persze, hogy egyik papír sem garancialevél, csak egyfajta jogosítvány. Arra, hogy több, szebb, okosabb lehet a tulajdonosa. Így miközben tényleg szégyellje magát az, aki okiratot hamisít és visszaél az így szerzett lehetőséggel, talán a fétisérték csökkentésén sem ártana elgondolkodni. Miközben időről időre lecsukják az aktuális hamisítókat, a korbács suhogtatása közben a fétist is becserélve a valós tudásra. De ehhez végre nem iskolai környezetben előadott politika-színpadi mutatványok, hanem valós, nagykoalíciós, és nemzedékeken átívelő oktatáspolitika kellene.

Andrew_s