Egy etikaoktatási nézet az öngyilkosságról.

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

A politikai mérkőzések során nem egyszer kerülnek elő az öngyilkosságok. Akár ez is indokolhatná azt, hogy szó essen az öngyilkosságokról. Azonban az, amikor egy gyilkosság tettese és áldozata azonos, aligha tekinthető napjaink politikai vívmányai közé. Annyira nem, hogy évszázadok óta születnek folyamatosan az írások, könyvek a témáról. Még az öngyilkosság megítélését is összetetté téve. Tiltva, megengedve, vagy éppen heroizálva. Nem egy esetben ugyanabban a kultúrkörben is kettős vagy inkább többes mércét állítva a jelenség mellé, amelyhez képest az egyik esetben pokolra vetendő bűnként, míg a másikban hőstettként kerül a mérleg serpenyőjébe. Nem véletlen tehát, hogy sokszor a filozófusok bicskája is beletört, amikor a környezetük jelenségeinek vizsgálatakor beleütköztek ebbe a problémába.

Nyilvánvaló az is, hogy lévén az öngyilkosság is gyilkosság, attól sem választható el teljesen. Azt tudjuk, hogy a gyilkosság, az emberölés tilalma ismert, és alapvető társadalmi norma, mely alighanem a csoporton belüli kannibalizmus tilalmával rokonítható, abból eredeztethető. Amennyiben elfogadjuk, hogy őseink csapatban vadászó közösségekben élt, akkor a közösség fennmaradása óhatatlanul függött az elejthető állatoktól. Végső soron az adott közösség számára, amennyiben az összetartozás és a közösség túlélése felülírja a „szomszéd” közösség, mint fajtárs beazonosítását, eljöhet az a pont, amikor a másik elejtendő táplálékforrásként, vagy rituális áldozatként jelenik csak meg. Erre akár a jelenleg még fennálló törzsi kultúrák hagyományai is szolgáltathatnak példát, míg az absztrakt kannibalizmus, az emberáldozat sem volt ritka a történelem során. Legtöbbször kifejezetten az adott közösségen kívül eső áldozatokra vetítve azt. Alighanem felismerve azt, hogy a közösségen belüli kannibalizmus nem kifizetődő, és a közösség olyan összeomlásához vezet, amire a korai indián birodalmak elég példát szolgáltatnak. Az általános „Ne ölj!” tehát végső soron annak a felismerése is, hogy az ember, mint nagyobb közösség tartozik össze. S kétségtelen, hogy gyökerei jóval a Mózesnek tulajdonított könyvek leírása elé vezetnek. Akár parancsként, akár jövőbe mutató isteni elvárásként kezeljük is a parancsolatot magát. Bár, személy szerint nem érzek erős különbséget abban a tekintetben, ha például egy tanárnak alapvető erkölcsi normákat kell a mának szólva közvetíteni.

Felvállalva akár a konfrontációkat akár a környezettel, akár a látszólag, vagy valóban ellentmondó véleményekkel, nézetekkel. De ez végigkíséri tulajdonképpen a történelmet, de végigkísérheti akár egy tanár, életútját is. Bár a személyes véleményem az, hogy bárkinek az életútját, aki közösségben él. A tanár szerepe talán csak annyiban kivételes, hogy sem tiszte, sem joga gyökeresen szembefordítani a szülői mintákkal. Nyilvánvalóan lehetne olyan helyzeteket keresni, amikor ez az állításom sem állja meg a helyét, de ezek az esetek már általában a gyermek és ifjúságvédelem feladatkörébe, és nem az irányítva nevelés keretébe tartoznának. Gondolom akár az újsághírek. Akár a személyes tapasztalatok alapján lehetne ilyen példákat találni, ám ezek részletes kitárgyalása sem lehet okszerű, ha a körülményeket meg sem akarnánk érteni.

A gyilkossági tilalomra visszatérve, megjelenése a különböző társadalmak tilalomfáin tehát nem a véletlen műve, és érthetően jelenik meg a vallási előírások között is. Így a gyilkosság olyan motívum, melyhez számos ponton fűz megjegyzést az európai kultúra sok évszázados fő-sodorvonalát képező kereszténység alapműve, a Biblia is. Alapvetően büntetendőként kezelve, ám nem mindig a „fogat fogért, szemet szemért” elvet követve. Ahogy Jahve Káint sem pusztította el. Sőt! Életét megóvásra ajánlotta: „És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.” (1Móz 4,15). Ugyanakkor az ölés tilalma a tízparancsolatban is szerepel általános irányelvként (2Móz 20:1-14). Bár esetenként, például háborús körülmények között, a leggyakrabban megszegett parancsolat. Ami érthető értelmezési feszültséget okozhatott a valláshoz hű keresztények hite, és a napi gyakorlat között.

Az értelmezési viták a másik irányban, nevezetesen az öngyilkosság értelmezésének, megítélésének irányában azonban folyamatosan fellángoltak. A „ne ölj!” bibliai parancsa ugyanis egyértelműen értelmezhetőnek látszik arra az esetre, hogy amennyiben senkit sem szabad megölni, akkor nyilvánvalóan az egyes ember saját magát sem ölheti meg. Abban az esetben, ha Istennek tetsző viselkedéssel akar kedveskedni az Úrnak, akkor semmiképpen. Ám az is teljesen nyilvánvaló, hogy az elvárt, vagy önfeláldozó öngyilkosság esetén azonnal feszültséget kelthet az általános értelmezés. Például Dugovics Titusz vajon a kereszténységet megvédő hősként, vagy a kereszténységet eláruló öngyilkosként kezelendő-e? Vagy mi a helyzet a mártírok asszisztált öngyilkosságával? Azokkal a helyzetekkel, amikor a gyilkosságot de facto nem önkezével hajtja valaki végre, de olyan helyzetet teremt, amikor a például hatalomnak nincs más lehetősége az adott körülmények között, mint a gyilkosság. Mert az öngyilkosságok előfordulása a történelem során, egyáltalán nem nevezhető kirívó eseménynek.

Mindezek alapján érthető talán, hogy nagyon sok esetben filozófusok is beleütköztek az öngyilkosság megítélésének problematikájába. S azt sem lehet állítani, hogy az öngyilkosság „megengedő” kezelése csak napjainkban került volna terítékre. Akár a körülmények szorítását tekintve annak közvetlen kiváltójaként. Ahogy annak idején például Holbach (1723–1789) fogalmazott: „Bárhogyan ragaszkodjék is mindenki a maga életéhez s bármennyire rettegjen is a haláltól, naponta láthatni mégis, hogy szokás, vélemény, előítélet elég erős lehet ahhoz, hogy semmivé tegye bennünk e ragaszkodást és megtanítson szembenézni a veszéllyel s kockára tenni életünket.” (Holbach: A természet rendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978). Vagy, ahogy David Hume (1711–1776) is egy önálló, halála után megjelent, esszében (Of Suicide) próbálta meg a saját szempontjait lefektetni az öngyilkossággal kapcsolatban. A Skóciában alkotó, és a korábban idézett Holbach-nak szinte kortársaként élő filozófus említett műve magyarul „Az öngyilkosságról” címmel jelent meg (Hume, D.: Az öngyilkosságról. In: Összes esszéi II. kötet. Atlantisz kiadó, Budapest, 1994; pp. 345-355.). A kor szellemiségének megfelelően nem jut el odáig, hogy elutasítsa Isten létét, azonban szembehelyezkedik azokkal a nézetekkel, melyek Isten elleni vétekként, és így a hittételek szintjén, és mérlegelés nélkül elutasítják az öngyilkosságot. Hume az esszé konklúziójaként arra az erkölcsi megállapításra jut, hogy az Istennel és közösséggel szembeni viszony tekintetében erkölcsileg megengedhető az öngyilkosság.

Érvkészletében különben eljut arra a pontra, hogy közvetve bár, de az isteni elrendelést, és a szabad akaratot állítja szembe. Ha ugyanis létezik a szabad akarat, és az nincs az Úr ellenére, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy joggal tér ki valaki a halálos kardcsapás, a lezuhanó kő elől éppen úgy, ahogy a betegségek ellen is joggal lép fel. Márpedig Hume véleménye szerint létezik a szabad akarat, amit abból a megfontolásból vezet le, hogy Isten, mint teremtő, saját „hatáskörében” ruházta fel a természetet alkotókat mindazokkal a tulajdonságokkal, amik megtapasztalhatóak velük kapcsolatban. Így minden, beleértve az ember egyes tulajdonságai és képességei is a Teremtő akaratának nyomán alakult ki. Ebből már könnyedén levezethető, hogy amennyiben Isten olyannak alkotta az embert, hogy szabadon döntsön, akkor dönthet is szabadon. Ha pedig a társadalmak működése az egyes emberek ténykedésétől függ, akkor az akár szeszélyes működés sem szegül ellen Istennek. Bár Hume nem említi kifejezetten, de ennek alapján tulajdonképpen egyik társadalmi berendezkedés sem lehet az Isteni akarat ellen valónak tekinthető.

Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a közösségben kialakuló törvények és állapotok úgy befolyásolják az egyes ember életét, hogy annak az kilátástalanná válik. Így az ez elleni védekezés épen úgy nem lehet Isten ellen való, mint ahogy egy betegség elleni védekezés sem az. Márpedig az ez elleni védekezés egyik formája kétségtelenül az, ha az egyén megszűnik létezni. Így végső soron a sem az isteni akarat, sem az isteni akarat által meghagyott közösség ellen nem vét az, aki öngyilkosságot követ el. Egészen közel jutva azokhoz a gondolatokhoz, amit a már idézett Holbach a társadalmi szerződés kapcsán fogalmazott meg az öngyilkossággal kapcsolatban: „Megróhatjuk azt, aki magányba temetkezik bújában és eltávozik szülővárosából, ahol semmi segítséget nem kaphat? Nos hát! Mi jogon rójuk meg akkor azt, aki kétségbeesésében megöli magát? Egyebei lesz-e a meghaló ember, mint hogy elszigeteli magát?”. Hume ugyanis az öngyilkosság szabadságát szintén a személyes kilátástalansággal, szerencsétlenséggel, fizikai legyengüléssel, és általában azzal az állapottal hozza összefüggésben, amikor az egyén számára az élet folytatása nagyobb kínnal jár, mint az attól való megszabadulás. Azon az úton rövidítve meg a lépéseket, mely végső soron már visszafordíthatatlan az egyén számára. Még abban az esetben is megadva a szabad akarat által hozott ilyen döntés szabadságát, ha ezt van, aki gyávaságnak tekinti.

Mert miközben az öngyilkosság áldozata valóban áldozat, nagyon sokszor hallani azt a véleményt, hogy az öngyilkosság gyávaság. Megfutamodás a problémák, vagy a tettek várható következménye elől. Az is nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy mivel az öngyilkosság egy olyan speciális kivégzési mód, amikor a tettes és az áldozat azonos, helye lehet annak az érvelésnek is, hogy gyávaság, és annak is, hogy bátorság. A társadalmilag elvárt esetek egy részében például kifejezetten akként is kezeljük, s hősként ünneplik az öngyilkost. Mert akármennyire is szépítenénk a dolgot, és építünk szobrokat, az önmagát közösségért feláldozó is öngyilkos. Kifejezetten azon haszonelvűség alapján, hogy az egyén önfeláldozása nagyobb hasznot hoz a közösségnek, mint az önmentése az adott helyzetben. Ez szerintem különben korántsem csökkenti az önfeláldozás értékét, így nem értek egyet azzal, hogy egy hős katonát, mint embert, mint a közösség egy alkotóját kivonjuk az emberek köréből. Különösen, mivel éppen ez emelheti a szellemiségét és emlékét arra a pontra, mellyel tette értelmet nyer. Egyébként, a már említett Hume nagyjából szintén a haszonelvűség nyomán haladt sok tekintetben.

Ahogy különben a modern eutanázia-eszmékhez is elvezethet az a haszonelvűség, amikor a gyógyíthatatlanok öngyilkosságát említi Hume. De, tekintetbe véve, hogy Isten létének, és teremtésbeni teljhatalmának megtartásával menti azt az önfelszámoló viselkedési mintát, amit Szent Ágoston, vagy Aquinoi Szent Tamás tanításai alapján dogmatikusan tilt az egyház, elképzelhetően ez is belejátszhatott abba, hogy az öngyilkosságot feszegető írása csak halála után jelenhetett meg. Miközben alighanem magának Hume-nak is fejtörést okozhatott, hogy a sokáig angol betegségként emlegetett öngyilkossági tendenciákat, és a Skóciában hagyományosan erős katolikus szemléletrendszert valahogy összebékítse. S persze megtalálja az így kapott isteni haszonelvűség és isteni mindenhatóság helyét a filozófián belül, melyet elfogadott a világ és az emberiség megsegítésére hivatott tudománynak.

Mi tagadás, hasonló helyzetben nekem is komoly fejtörést eredményezne, ahogy azt hiszem számos pedagógusnak önmagában az öngyilkosság is azt okozhat. Akkor például, ha egy diák családjában előfordul, vagy csak „trendiségből” szóba kerül a téma. Például azért is, mert hazánk igen „jól áll” e tekintetben a nemzetközi statisztikákban. Amikor pedig esetleg olyan diákkal találkozik, olyan diákot kell „visszahozni”, akár csak egy osztályközösségbe, aki túl van egy öngyilkossági kísérleten, vagy esetleg csak valós komolysággal foglalkozik a gondolattal, akkor az „élők” megközelítési módja könnyen csődöt mondhat. Ahogy a sikeres öngyilkosság esetén a túlélő osztályt is át kell tudni vinni a krízisen. Ilyenkor azt hiszem sokszor segíthet, ha az „öngyilkolászó szempontjából szólunk”. A megértve kiküszöbölés hangján, amit sok filozófus, és azt hiszem Hume is megközelít. A megértéshez vezető út ugyanis ilyenkor szerintem a felmentésen keresztül vezet. Nem lehet zsigerből elítélni, és egyben megérteni valamit. Szerintem semmiképpen. Még akkor sem, ha nyilván nem kell halálos áramütést kapni ahhoz, hogy az ember elfogadja a villámcsapás káros következményeinek lehetőségét. S ebből a szempontból egyet tudok érteni Hume-mal, Holbach-al és azokkal, akik valamilyen szinten képesek elfogadni, és nem csak a társadalom absztrakt haszonelvűsége, hanem az egyén szemszögéből is az öngyilkosságot. Beleértve azt is, hogy helyet keressenek abban a szellemi környezetben, ami az adott kor társadalmát jellemzi.

Az is teljesen nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az „öngyilkosság” korántsem olyan egyszerű jelenség, hogy pár oldalban ki lehetne tárgyalni. Különösen, mivel a hős-attitűdön túl nyilvánvalóan más az, amikor a szocializáció, a közösségi nyomás vezet önmegsemmisítéshez. S szinte biztosan sajátos csoportot képez az is, amikor nem valós öngyilkosságról, hanem sokkal inkább balesetről beszélhetünk. Szinte biztosan mindenki ismer olyan esetet, amikor egy cselekmény azért válik befejezett öngyilkossággá, mert az anyuka aznap véletlenül túlórázott, mert a halállal kísérletező által kihívott mentőautó dugóba keveredett. Amikor a szándék sokkal inkább a figyelemfelhívás, az érzelmi zsarolás, a bűntudattal való fenyegetés az áldozat részéről, mintsem a valós halálvágy. Mely utóbbi, a valós önhalálokozás szándékának körébe bevehetnénk a korábban asszisztált öngyilkosságnak nevezett jelenséget. Legyen annak oka a meghalni vágyás és gyávaság keveréke, vagy a személyes gyötrelmek további vállalásának képtelensége. Az előbbiről alighanem a bűnügyi pszichológusok, míg az utóbbiról az eutanázia kérdésében jobban elmélyülők tudhatnának többet mondani. Mely utóbbival kapcsolatban érdemes lehet azon is eltöprengeni, hogy amennyiben a kínvallatás előli menekülés eszközeként elfogadott az öngyilkosság, akkor miért elutasított sokszor a hasonló kínhalállal járó, de „természetes” agónia esetében. Hacsak nem keveredik be a közösségi haszonelvűség abból a szempontból, hogy a vallatás a közösség számára esetleg káros információforrássá teheti az áldozatot.

Abban is egyet lehet érteni sokakkal, hogy sokszor lehet jó megoldást találni az öngyilkosság megelőzésére. Azonban csak akkor tudhatunk az öngyilkossággal szemező szempontjából is jó megoldást találni, felajánlani, ha nem a saját szempontjaink egyedüli szajkózására vagyunk csak képesek. Ehhez valóban jóakarat, és jóindulat kell. Nem is kevés, hiszen esetleg, a korábban említett esetek egyikében, olyan szemléletmódba kell, kellene tudni átváltani, ami különben esetleg idegen. S ha már korábban tanári példa került szóba, a tanártól idegen. Azonban mégis valóban ez tekinthető annak az emberi álláspontnak, ami szerintem etikus lehet. Tiszteletben tartva a másikban az autonóm embert, akinek az Úr szabad akaratot adott. Nem megítélve, és nem elítélve az embert, csak a cselekedetét. Egyet értve azzal a Bibliából ismert felfogással, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Mely szemlélet lefektetése kétségtelen a kereszténység alapeszméit lefektető tanító, Jézus bölcsességét dicséri. A tanári, vagy akár vezetői szerepre vetítve cselekvéseket ellenjavallni lehet, az embert, mint emberi lényt megítélni nem lehet az e szerepekhez kötött kompetencia. Az iskolában még az etika, de a hittan tárgy kapcsán sem. Ami nem jelenti természetesen azt, hogy mindennel egyet kell érteni, vagy mindenbe bele kell szolgaian törődni.

Simay Endre István